Hamu és Gyémánt 2007. nyár

Előszó

A csillagok állása
Többé-kevésbé mindent tudunk a zsenialitásról. Tudjuk, hogy a zsenialitás - tízmilliárdnyi év evolúciójának eredményeként - olyan sokféle anyagból összeálló ragyogó csillagkép, amely keletkezésének körülményei vitatottak, élettartama korlátozott, de megszűnésével egy időben bizonyítottan születik egy másik, ugyanolyan fényerővel világító égitest valahol az emberiség benépesítette Univerzumban, a tökéletes örökkévalóságban.
Van olyan vélekedés is, hogy az emberiség fennmaradásának, a kultúra folyamatos tündöklésének garanciája a katasztrófák sorozata: ha nincs megrázkódtatás, újjászületés, fejlődés sincs.
Születni és fennmaradni annyi, mint átkelni a forgatagon, zsivajon, a harcon, a fájdalom és megpihenni a csöndben, írja Victor Hugo, aztán Isten szemléletébe merülni. Ez a pillanat a robbanás előtti állapot, a mű fogantatása előtti utolsó másodperc, de az is lehet: a születés utáni első. Stanislaw Lem a nem isteni beavatkozások közé számítja a szerencsét is, és miközben a siker kiszámíthatóságához segítségül hívja Einsteint ("Isten nem szerencsejátékos!"), a Nagy Mű, az "egyszeri kitüntetett alkalom" megismétlésének valószínűségét a rulettasztalnál elérhető eredményességhez hasonlítja. E számítás szerint annak esélye, hogy egy álmodozó ugyanazzal a számmal játszva, ráadásul folyamatosan emelve a tétet megismétli például a Csillagok háborúja vagy A látogató, a Sorstalanság sikerét, minden egyes újrapörgetésnél kisebb a valószínűsége. Vagy mégsem? Vissza