Hamu és Gyémánt 2003. tél

Előszó

Ráhangolódva
Egykoron körülrajongott filmsztárok karrierje veszett a semmibe azért, mert megjelent a hangosfilm, s Hollywood urainak nem felelt meg a - sokszor magyar - színészek hangja. Ehhez képest szinte elhanyagolható, ám számunkra sokkal fájóbb traumát jelentett jó pár évtizeddel később - amikor szép lassacskán megjelentek nálunk is a korábban kitiltott mozifilmek -, hogy hallani ugyan hallottuk, ám csak lelkesen találgatni tudtuk: vajon mit mondhatott a főhős.
„Értetlenek" voltunk akkor is, amikor megjelent a - ma már a 80-as évek egyik jelképének számító - hangalámondás. Ki ne emlékezne az olyan, stikában terjesztett videokazettákra, amelyeken a segítségért kiáltó, életéért küzdő szőke démon susogó németségét másodperces késéssel követte egy rezignált, monoton, magyar férfihang. S természetesen ugyanez a rejtélyes orgánum helyettesítette a többi szereplő hangját is - ami kiváltképp a remegő szélű kép miatt amúgy is kihívásokkal küszködő Hófehérke és a hét törpe esetén volt illúzióromboló.
Na, ez volt az a pillanat, amitől kezdve őszintén értékelni tudtuk, ha egy film tényleg „mb.", azaz magyarul beszélő. Pedig már korábban is ugyanolyan tökéletesen szinkronizálták a filmeket nálunk, csak éppen ezt természetesnek tekintettük. Mint ahogy most is ezt tesszük, amikor Julia Roberts a metafizikai képtelenségek közé sorolható mosolya kíséretében Tóth Enikő hangján vesz le bennünket a lábunkról, amikor Mikó István Robin Williamsként bolondozik, vagy amikor Végvári Tamás Al Pacino képében ad életre szóló tanácsokat (hisz nincs olyan kérdés, amelyre a Keresztapában ne kapnánk választ).
Jó néhány olyan színészünk van, akiket így, álarcban többet hallunk, mint amennyit látjuk őket, arról nem is beszélve, hogy mennyivel kevesebbszer szerepelnek ők a címlapokon, mint álarcaik, akiknek hangjukat kölcsönzik. Épp ezért, kérjük önöket, hangolódjanak rájuk, s tegyék ugyanezt a Hamu és Gyémánt Magazinnal jövőre is. Vissza