Takács Zsuzsa

Előszó

„Istenem, boldogok akkor is lehetnénk, ha nem volnának könyveink, és olyan könyveket, melyek ekképp boldogítanak, végszükségben magunknak is írhatnánk. Szükségünk azonban épp olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket, minden embertől távol, a vadonba, mint egy öngyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze a bennünk befagyott tenger jegéhez, így hiszem." Franz Kafka
Türelmesen építkező, fáradságosan szerveződő költészet az, amely 2004-ben, az Üdvözlégy, utazás! című kötettel újabb irodalmunk egyik magaslati pontját teremtette meg. E lírai teljesítmény a költő korábbi munkáira is újra jelentékeny figyelmet vont. Nem érdemtelenül. "Az apró, a hétköznapokban észrevehetetlenül jelen lévő események vagy tárgyak versszervező mozzanattá emelése" Takács Zsuzsa egész költészetében kivételes színvonalon ment végbe, s megy végbe ma is; „az érzelmeire hallgató én, s az érzelmi felfokozottság pillanataiban is hűvösen elemző intellektus nyílt vagy rejtett küzdelme" a teljes alkotói pályát különleges erővel határozza meg: „Reflexív hajlamú, intellektualizált líra ez, s ennyiben rokon[a] a szintén hetvenes években induló Petri György vagy a nyolcvanasokban föllépő Várady Szabolcs, Rakovszky Zsuzsa, Ferencz Győző értelmező, távolságtartó költői attitűdjének. Takács Zsuzsát az különbözteti meg az említett költőktől, hogy iróniája sohasem kezdi ki az írás, a versalkotás, végső fokon a nyelv épségét és értelmét, s nem csökkenti le a versélmény értelmi hőfokát sem." Jellemzőmód még a szerepjátékos tárcaírás figyelmét sem kerülte el az a döntőnek tűnő nyelvi-poétikai sajátosság, hogy e költészet az elmúlásnak kiszolgáltatott létezők felé a végső dolgoknak kijáró alázattal fordul: „Mintha minden pillanatában valami visszavonhatatlannal beszélne." Epikus és enigmatikus beszédmód, tragikus és groteszk hangnem sajátosan finom elegye a Takács-féle versnyelv. Vissza