Előszó
Ezidén biztosan sok lesz a bogyó, vörös áfonya, kukojca, gyalogszeder. Nem azért, hiszen bogyón nem élhet az ember. De jól esik elnézni, mikor tele van velük minden kinn a szabadba és kedveskednek...
Tovább
Előszó
Ezidén biztosan sok lesz a bogyó, vörös áfonya, kukojca, gyalogszeder. Nem azért, hiszen bogyón nem élhet az ember. De jól esik elnézni, mikor tele van velük minden kinn a szabadba és kedveskednek a szemünknek. És bizony sokszor meg is frissítik a vándort, ha éhesen, tikkadtan talál egy-két szemet.
Ezen gondolkodtam az este.
Igaz, hogy beletelik még két vagy három hónap, mire a késő őszi bogyó megérik. De hát akad egyéb örülni való is a szabadban, nemcsak éppen bogyó. Tavasszal meg nyáron a bogyó még csak virág; de ott a sok harangvirág, meg boglárka, a sűrű, szélnemjárta erdők, a fák illata meg a csönd. Az égről mintha távoli folyózúgást hallana az ember, nincs több ilyen elnyújtott hang se mennyben, se földön. És ha szól az énekes rigó, hát tudj' Isten hová föl nem viszi a hangját és mikor felér a legmagasabbra, hát egyszerre lecsap vele, derékszögben, mintha gyémánttal hasítanák; aztán dalol tovább, lágyan, fölségesen. A patakpart is eleven, ott szökdel a varjú, parti fecske meg a halászka; előkerül a barázdabillegető is, elemózsiát keres, lökdösve mozog, himbálódzva, finom, hegyescsőrű jószág, aztán ő is felszáll egy bokorra és ő is dalol. Napszálltakor meg talán felhangzik valamelyik távoli sziklafalról a kárókatona mélabús hurrázása. Ő az utolsó. Most már csak a szöcske van hátra. De az szóra sem érdemes, ki se látszik a fűből és semmire se jó. Úgy tesz, mintha gyantát csikorgatna.
Vissza