Halhatatlan magyar irodalom

Előszó

Ez a könyv irodalmunk halhatatlanjairól tájékoztat, így, egymás mellett jobban szem előtt vannak. Az irodalomtörténet a legapróbb jelenségről is beszámol, ami számított valamikor. Ezért hasonlít egy kicsit a legérdekesebb összefoglaló mű is holmi gonddal ápolt temetőkerthez, melyben örök virágok társaságában hervadt ízeket, illatokat is találunk.
Nem irodalomtörténetet írtam: csak az irodalomról beszélek. A korok annyiban szerepelnek, amennyire a mesterműveknek szükségük volt rá. Minden alkotás korában gyökerezik, de fölébe lombosodik. Nem szakad el tőle, csak túléli. A korhatárok aztán elmosódnak, a kisebb munkák megfogynak, viszont az alkotások mintha megnőnének s egymásba olvadnának. Lassanként úgy érezzük, hogy nem is sokféle íróval, hanem egyetlen halhatatlan magyar mesterrel van dolgunk, aki teremtő hangulatának ezer változatában mind teljesebb és igézőbb művészettel kedveskedik népének, s reméljük: az emberiségnek.
E korokat az is közelebb hozza egymáshoz, hogy nagy íróink mind korbácsolják őket. - Jellemtelenség e kor bélyege - kiáltja Petőfi. Vörösmarty abban látja a magyartalan úri hölgy mentségét, hogy nevelője „jellemtelen kornak volt gyermeke". Ez a nevelő Berzsenyi, Kölcsey tépelődő korában élhette ifjúságát. S hogyan nyilatkoznak azok a maguk kortársairól? Rájövünk, hogy az elégedett, ki nem pellengérezett időkkel van baj, s hogy a zsenik által megalázott idők jobbak a többinél, mert nagyságoknak dajkálói... Vissza