Magyarországon nem éhezhet, nem fázhat senki! (dedikált példány)

Fülszöveg

1935-ben születtem, tehát ahhoz a még élő korosztályhoz tartozom, akik nem könyvekből - vagy nem csak azokból - ismerik hazánk XX. századi nagy eseményeit.
A résztvevők közvetlen élményeit hallgathattam az I. világháborúban történtekről. A hamarosan követő II. világháborút már magam is átéltem.
Nekem emlékeim vannak a felszabadulás élményéről, az újat kezdés valóságáról. A csodavárás reménykedéseiről és a csalódásokról, a torzult reményekről. A könyvekben olvasottakat valós élményeimmel vethettem össze a nagy történelmi események átélése után.
Nekem résztvevőként átélt emlékeim vannak az ötvenhatos forradalomról, és ezeket az emlékeket nem hamisíthatta meg sem a forradalom leverést követő ellenforradalommá minősítés, sem a rendszerváltozás utáni meghamisítás.
Gyermekkoromban minden karácsonyra mesekönyvet - néha többet is - kaptam a Jézuskától. Első elemista koromban, karácsonykor már egyedül olvastam Grimm mesekönyvét és negyvenhétben a községi könyvtárból kikölcsönöztem Gogol Holt lelkek című regényét, amely életem első nem mesekönyv olvasmány élménye lett.
Elhatároztam, ha felnövök, író leszek.
A nagy mű megszületése azonban váratott magára, mert mindig azt gondoltam, majd ha lesz nagyon szép papírom, ha lesz nagyon jó töltőtollam, ha... ha... de a mű csak nem született meg. Idővel rájöttem, nem az eszközök serkentenek írásra, hanem a témák. Voltak megragadó témáim, de mű csak akkor születhetett meg, ha előbb a bensőmben „megérett" a mondanivaló.
Ez a könyvem nem szépirodalmi alkotás, de magán hordozza a „megérés" összes ismérvét. Majdnem fél évszázaddal a gondolat megszületése után jelenik most meg. Ez a könyv az emberekről szól, akiknek nembeli képessége a társadalmi létezés, akinek a munka maga a teremtő élet. Munkám első olvasója dr. Kilényi Géza jeles jogtudós, volt évfolyamtársam volt. Ő azt mondta: Nem jó, amit írtál. Egy munkában csak egy új dolgot lehet írni, oldalanként nem lehet - mert akkor az olvasók vagy értetlenül elmennek melletted, vagy megköveznek.
A fél évszázad alatt nem volt alkalmam kipróbálni, szó nélkül mennének-e el mellettem olvasóim, vagy megköveznének-e? Most kíváncsian várom, mi történik majd. Ha meglegyint a beképzeltség szellője, azt gondolom, a gondolatnak az olvasóban is „meg kell érnie", hogy eldöntse, szótlanul, legyintve teszi-e le a könyvet, vagy követ ragad megkövezésemhez...? Vagy együtt hozzáfogunk a megvalósításhoz?
Hálák László Vissza