Varjak a városban

Fülszöveg

A Varjak a városban Hajnal Gábor tizennyolcadik verseskötete, a költő legutóbbi négy évének verstermését, öregkori lírájának egy darabját adja az olvasó kezébe. Vajon az öregkori jelző csupán az elmúlt évtizedekre utal? Avagy vannak-e, és ha vannak, milyen jellegzetességei az öregkori költészetnek, ezen belül Hajnal Gábor öregkori lírájának?
A művészet- és irodalomtudományban az alkotás öregkori szakaszát elemezve - mint arra Gottfried Benn ide vágó tanulmányában rámutat - legélesebben két, egymással homlokegyenest szembenálló nézet érvényesül. Az egyik szerint az öregkori alkotás "a lágyság, a derű, a megértés...", "a mindenen felülemelkedő, súlytalan lebegés" irányába mutat. A másik álláspont az öregkori alkotásnak mint az életmű betetőzésének jellegzetességét a kérlelhetetlenségben, a kőkemény ridegségben látja. "A keménység a legnagyobb ajándék a művész számára, keménység önmaga és a műve iránt", csak ennek árán, jeges magány árán, "hátát nekivetve a falnak, a kifáradások szenvedésében, az üresség szürkeségében", Jób és Jeremiás siralmait olvasva juthat el a művész a művészet lényegéhez Gottfried Benn szerint.
A két pólus erőterében ott áll a költő. A látszólag össze nem egyeztethetőből Hajnal Gábor gyötrelmes gyürkőzéssel létrehozta a szintézist: egyesítette a keménységet önmaga és a lágyságot mások iránt. Megfogalmazásai sűrűbbek, tömörebbek, mint korábbi köteteiben, képei dísztelenebbek, szikárabbak, kontúrjai élesek. Hajnal Gábor utóbbi éveinek költészetére valóban jellemző az a szókimondó szigor, az a rideg, lényegre törő keménység, amelyről Gottfried Benn szólt. De a kötetben meg-megjelenik a zavartalan harmónia is, a nyitottság a világ ezernyi fény- és árnyjelenségének befogadására: a költői tárgyaknak és formáknak az a vitalitás táplálta sokfélesége, amely Hajnal Gábor eddigi költészetére is jellemző volt. Vissza