...és megmártottad kezed a Styx vizében...

Fülszöveg

A fiú felemelte a fejét és meglátta maga előtt az öreg figyelő szemét. Egycsapásra kitisztultak a gondolatai. Nem, ezt itt nem lehet csinálni! Itt vigyázni kell pajtás! Hova tűnt a józan eszem? Hiszen nekem itt csak egy dolgom van, szépen, nyugodtan megkeresni azt a két és fél, háromezer forintot, ami az egyetemhez kell. Ősszel elutazom oda és akkor elfelejthetem az egészet. És ebbe a tervbe nem fér bele semmiféle hebehurgya ugrálás, semmi meggondolatlanság. Semmi pofázás, sem a levelek hurcolása, semmi. Körbetekintett. Már azt hitte, valamennyi szempár csak rá bámul, őt nézi. Minden halom, minden fa, minden téglarakás mögé embereket képzelt, figyelő szemeket, arcokat. Egyszerre megvizesedett a tarkója. Az öreg komótosan előkotorta a zsebéből a cigaretta-dózniját, elővett egyet, megnyálazta a végét, ujjahegyével visszaigazított egy kihullni készülő dohányszálat, majd becsípte a Kossuthot a fogai közé. - Na, adjál gyufát! - szűrte a fogai között a levegőt. - ... Ja igaz, te nem dohányzol. Na mindegy, - folytatta lassan, mint aki gyereknek beszél. - Ez fiam itt olyan, mint az aknamező. Le vannak rakva sorban az aknák. Aki előre néz, az tudja hova kell lépni. Az embernek azért van esze, hogy tudja. Mert ha nem, akkor kampec. Világos? Aki kapkod, meg nekiront a határnak, vagy a szögesdrótnak, ami ott feszül előtte mindig, csak nem látja, az elrepül a picsába fiam, vagy lepuffantják a kerítésnél, mint egy veszett kutyát. Ez vonatkozik a szépekre is meg a csúnyákra is egyformán. Mindenkire. Tiszta?! Vissza