Hagyomány és nyitottság - mai magyar fotográfiai törekvések

Előszó

Ha valaki a világ bármely pontján a magyar fotográfiára gondol, lényegében öt név jutna az eszébe, ha járatos a fényképek világában. André Kertész [Kertész Andor], Moholy-Nagy László, Brassai [Halász Gyula], Martin Munkácsi [Munkácsi Márton] és Róbert Capa [Friedmann Endre Ernő] alkotásai a világban bárhol garanciát jelentenek a sikerre, műveik a két világháború közti fotográfia meghatározó ikonjai. Azonban a második világháború utáni magyar fotóművészetről kevés szó esik, hiszen Magyarországon a második világháború után politikai okokból megszakadt az a folyamat, melyben a művek az egyetemes fotóművészeti áramlatokkal összemérhetők és tárgyalhatók lennének. Hazánkban nem vagy csak késve érkeztek meg a fotóművészeten belül azok a vonulatok, amelyek akkoriban meghatározták az egyetemes fotóművészetet. Sok tekintetben annyira elszigetelten vagy megkésett módon fejlődött a magyar fotográfia, hogy csak a társadalmi rendszer megváltozása után beszélhetünk újra arról, hogy a magyar fotográfia hogyan illeszkedik az egyetemes fotóművészeti tendenciák vonulataihoz. Ugyanakkor a felzárkózás gyorsan végbe is ment, köszönhetően annak, hogy Magyarországon az 1970-es, 1980-as években már jelen voltak azok a törekvések, amelyekből egy felzárkózni kívánó szubkultúra meríteni képes. A viszonylagos elzártság ellenére Fejes László 1966-ban, Török László 1972-ben, Benkő Imre 1975-ben és 1978-ban megkapta az elismerést a fotográfiai alkotások megmérettetésének egyik legrangosabb terepén, aranyérmet nyertek a World Press Photo pályázaton. És többen, mint például Benkő Imre, Féner Tamás, Kerekes Gábor, Korniss Péter és Szilágyi Lenke társadalomábrázolásai mind azt mutatják, hogy különböző utakon hogyan lehet a fennálló „hivatalos" művészetpolitika mellett vagy éppen azzal szemben fotóművészeti értékeket létrehozni. A Magyar Fotóművészek Szövetségének - amely 1956-ban jött létre, és mindmáig Magyarország legszámottevőbb fotográfiai egyesülete - tagjai közül kerültek kiválasztásra azok az alkotók, akiknek munkáin keresztül a létrejövő kiállítás nem csupán a magyarországi kortárs fotográfia meghatározó törekvéseit, a hazai fotográfiai hagyományokra épülő képkészítési felfogásokat kívánja bemutatni, hanem a hazai alkotók integrálódását a nemzetközi folyamatokba is.
Barta Zsolt Péter, Drégely Imre, Franki Aliona, Károly Sándor Áron és Minyó Szert Károly sorozatai a hazai experimentális fotográfiai gyökerekre vezethetők vissza, azonban ezek a művek már inkább a 21. századi képkészítési technikákkal kerültek kivitelezésre, Szilágyi Lenke, Dezső Tamás, Domaniczky Tivadar, Szamódy Zsolt és Vancsó Zoltán képriportjai esetében pedig a klasszikus fotóriport továbbélését láthatjuk. Barta Zsolt Péter X-kód sorozata a már lezárt és igen sikeres CodeX sorozat továbbgondolása. Előző sorozata még hagyományos fekete-fehér technikára épült és nagyméretű alkotások sorával tárta fel életünk múló pillanatainak megannyi apró részletét; a sorozat folytatásában már a digitális képkészítést választotta. S noha a technika megengedte volna a még nagyobb képméret választását, Barta Zsolt Péter ugyanakkora vagy az előzőekhez képest kisebb méretben ábrázolta témáit, így azok nem idegenítődtek el a befogadótól. Vele ellentétben Drégely Imre nagyon is szeretné elidegeníteni képeinek témáit egyfajta digitális sokszorosítás által, amelyben az általa kiválasztott terek és egyéb ábrázolt témák már egy matematikai világba olvadó jelekké válnak, képei az ábrázolt témától függetlenül ugyanolyan vizuális vonásokat tükröznek. Vissza