Hadifogságban

Előszó

Pontosan huszonöt évet vártam, míg csillapul az indulat, míg a józan ész higgadtan, valósághűen mérlegel, s igaz gondolatokat tár fel.
Még egyszer végigjártam - negyedszázad után - a tájat, még egyszer beszéltem az emberekkel, az unokákkal, s csupán azután kezdtem el az írást.
Kerestem a hajdani temetőket, a jeltelen sírokat, melyeknek pici hantjait simára gereblyézte a szél, mosta az eső, ahol a kegyelet, az emlékezés virágai helyén tövis, bogáncs, bojtorján meg egyéb nyom tanyázik. E névtelen sírokon nem gyúlnak halottak-napi gyertyák. Az örök feledés óriási harangburája borult rájuk. Ott alussza örök álmát egy fiatal nemzedék, apák, fiak, akiket hiába várt a szülőföld, anya, hitves, menyasszony, gyermek. Oda temeték az én fiatalkori életenergiám, sorsom, jövőm egy részét is, ott gyúrtak, faragtak, formáltak az "új idők" szellemében.
Úgy érzem, nincs szükség szépítgetésre. Akit kerékbe törtek, meggyötörtek, akivel holtakat temettettek, tragédiákat szemléltettek, annak joga van a jajra, és kötelessége a beszéd, ha másért nem, a holtak örök emlékezetéért.
Lelkileg közelebb kerültem ahhoz a néphez, azokhoz az emberekhez, akiket gyűlöltem, akik annyi keserűséget okoztak, de akikben a düh, a bosszú, a hatványozott visszafizetési szándék mellett az emberséget is felfedeztem. Ma már több a barátom, mint azoknak, akik jólétüket, társadalmi rangjukat vagy fizikai létüket is jórészt őnekik köszönhetik.
Naplót vezettem, s annak egy részét csodával határos módon megmentettem.
Írásomban valóságos, nem költött személyek szerepelnek. Vissza