Háborús égbolt

Előszó

Részlet a könyvből
A BOMBÁK MEGÁLLÍTJÁK AZ IDŐT
- Hé, kocsis!
Amíg a kocsis lovát nógatva közeledett, gondolataim egyik időszakból a másikba kalandoztak. Fél évig a Dnyeszter túlsó partján éltünk, raj parancsnoki tanfolyamon vettünk részt, és most Beleibe, az ezredünkhöz igyekeztünk. „Hé, kocsis!" - Kosztya Mironov öblös kiáltása, a paták tompa kopogása a kövezeten, a régi elbeszélések illusztrációiból ismerős konflis látványa, mindez ismét szokatlan volt.
Kosztya Mironov igyekszik kényelmesebben elhelyezkedni.
- A repülőtérre! A kocsis azonban magától is tudta, hová tartunk. Közömbös arccal egy pillantást vetett a vézna Mironovra, aztán rajtam meg Pankratovon állapodott meg a tekintete. Csak elbírjon bennünket feketére lakkozott, szeretettel kifestett, rozoga konflisa.
Megrántotta a gyeplőt, s hetykén rikkantott a lónak:
- Gyí te!
Elsorjáztak előttünk a főutca ismerős házai. Emlékeinkben ide, Beleihez kapcsolódott az elmúlt esztendő fontos eseménye: Besszarábia újraegyesülése a Szovjetunióval. Akkor lázasan készültünk a légi harcokra, de aztán nagyon békésen végződött minden: ezredünk díszalakzatban repülte át a határt, és leszállt Belei repülőterén. A várossal való ismerkedést természetesen a főutcánál kezdtük. Minden este ott sétálgattunk.
- Vajon egész Európát be lehetne utazni ilyen taratajkán?
Kosztya Mironov kéjesen hunyorog a tűző déli naptól.
- Jobb ötleted nem is lehetne! - jegyzi meg Pankratov epésen.
- Éppen most, amikor mindenki menekül onnan? A kocsis hátrafordult, összenéztünk. Vissza