Háboru és béke I-XI.

Előszó

A Háború és béke cimü regény Tolsztoj alkotásának koronája. Hatalmas képsorozat, amelyben az 1805- től 1812-ig terjedő korszakot irja le páratlan történeti hűséggel s utolérhetetlen reálizmussal. Tulajdonképpeni hőse az orosz nép, amely az egyszerűség, jóság és igazság képviselője a háborúban s ezért győz is; mig a gőgös és elbizakodott francia katona a végeláthatatlan orosz pusztákon a hideg és az éhség martalékává lesz.
Tolsztoj ugy irja le a mult eseményeit, mintha a jelenben és a szemünk előtt játszódnának le. Nem mi szállunk vissza a rég letűnt idők világába, hanem a mult jön el hozzánk s ugy érezzük, hogy Napoleon és I. Sándor kortársai vagyunk. Magunk előtt látjuk a mult század elejének társadalmát az önző, romlott és hazug legfelsőbb köröktől kezdve az egyszerű és kötelességtudó közkatonáig, a háború igazi hőséig. Minden alak, akár élő, akár költött személy, akár császár, akár koldus, egyformán húsból és vérből való ember, akinek nemcsak a testét, de a lelkét is ismerjük. Mindenkit egyforma gonddal és szeretettel rajzol, akár a fényképező gép, amely egyforma hűséggel tükrözi vissza bárkinek a vonásait s nem tekinti társadalmi állását, rangját, vagyonát, külsejét, testi vagy lelki szépségeit. Érdekes, hogy a regény néhány alakjában a maga hozzátartozóit mutatja be. Nikoláj Rosztoyban édesapját, Márja Bolkonszkájában (szül. Volkonszkája) édesanyját, az öreg Bolkonszkij hercegben anyai nagyapját, Ilyá Rosztovban pedig apai nagyapját, Ilyá Tolsztojt. Vissza

Fülszöveg

Nagy tér, nagy idő, földrésznyi események, császárok, hercegek, parasztok, katonák, rengeteg ember, köztük az olvasót holtig elkísérő emlékalakzatok, csecsemősírás, haldoklók lázképei, aranyló hétköznapok és temérdek elpazarolt vér, százezrek halálával írott kísérleti történetfilozófiák s köztük a boldogságvágy apró mozdulatai, családi közhelyek időtlen bölcsessége - egészebb világ teremtésére elbeszélő még nem vállalkozott, ha csak egy nem: az Iliász szerzője. Tolsztoj sem azelőtt, sem azután nem lelte oly megszállott örömét az írásban, mint a Háború és béke hét bő esztendőjében, mikor szelleme minden erejével a regényt fűtve "csak írónak", semmi másnak vallhatta magát. Ám ebben az óriáspanorámában is színre lép, ha nem is a próféta még, de a nagy kérdező, s feldúlja néhol látomása rendjét, csak hogy kérdezhessen. Thomas Mann szavaival: "Művészi szemszögből nézve mégis ez a titáni ügyefogyottság adja művének azt az óriási erkölcsi nyomatékot, azt az Atlaszhoz mérhető morális izomterhelést és felkészültséget, amely a szenvedő Michelangelo világára emlékeztet." Vissza