Ha szárnyam volna

Előszó

Részlet a könyvből:

A nap, az áldott, a lelket-földet melengető tavaszi nap besütött Gross Frida óriási, ormótlan alakú konyhájába. Ez is csak úgy reggel kilenc óra táján szokott előfordulni, ám ilyenkor visszfényekkel telnek meg a falak, a rézüstök tetején lobot vető kis lángocskák megannyi imbolygó fénycsóvává válnak.
Erzsike, a hajnali vonattal érkezett nagylány az asztalnál ült Edóka mellett, köménylevest kanalazott, az öregasszony pedig barhent háziruhája elé kötött klottkötényben, a tűzhely előtt lángost sütött. Nem sok szót váltattak. Különben is, mi a jóeget mondott volna Gross Frida, lángossütés közben, ennek az idegen lánynak, aki az ő édes unokája, s akit a múló évek folyamán hol elvettek tőle, hol kényszerűségből újra rábíztak, odaadták neki, hadd szeresse, ha tudja. Az öregasszony számára talány maradt a furcsa kislány, aki néha szószátyár volt és hozzá törleszkedő, néha meg kimondottan arrogáns. A drága Nándi már évek óta igazgató volt Bukarestben, a minisztériumban, amikor legutóbb hazahozta a lányát s a városka egyetlen, új szállodájában szállt meg vele, lakosztályt nyittatott, hozzájuk pedig - Gross Frida meg sógornője, Edóka szerint - csak úgy „leereszkedtek", fesztvizitre jöttek. Az öregasszony akkor egy egészen kicsit neheztelt is a fiára. Ám Nándi mindent annyi „lelkizéssel" adott elő, magyarázgatott; azon a nyáron például az volt a kedvenc témája, hogy itt az ideje Erzsikével újra felfedezni a szülővárosát, az erdészlakot, ahol a kislány felnőtt, az erdei utakat, amelyeket valaha, a gyermekkor ösvényein kalandozva bejártak, s ahol néha napokig alig tűnik fel emberfia. Vissza