Képpé formálódó poézis - és más egyebek

Előszó

Részlet a könyvből:

"Szokásos az akvarellt a piktúra legnehezebb műfajaként emlegetni, mivel a színek gyors, friss, spontán felrakása a papírra, s azoknak még gyorsabb száradása nem tűri az utólagos változtatást, a ráfestést. Ez a technika ügyességet kíván, de ennél többet és mást is, azt a fajta - a formát és a tartalmat is stilizáló - átszellemiesítő arisztikum-érzéket, amelyre igazában egyetlen fogalom talál - a poézis. Ezt nem említik az akvarell kívánalmaként, nem is tanítják, de voltaképpen ez magának a műfajnak a szellemi habitusa, magatartása, a mű egészének bensőséges, emocionális kifejezése, - olyasmi, mint amit az írás művészetén belül - a prózához viszonyítva - a vers szelleme, ritmikája és metaforáinak nemes pátosza jelent a műfaj sajátosságaként." (Supka Magolna)

E gondolatokat néhány évvel ezelőtt az egri 15. Országos Akvarell Biennálé katalógusában a magyar művészettörténet- tudomány kiemelkedő személyisége, a mindig mély emberi érzésekből kiinduló, a szellemiséget kutató, poétikus lelkületű Supka Magdolna fogalmazta meg. S valóban e finomságával, halkságával is szuggesztív előadásmódra képes, személyes érzelmekkel telített, sajátos funkcióval és esztétikai kritériummal rendelkező festészeti technikának a költészettel való párhuzamba állítása igen találó. S minthogy az alkotó társadalmi léte által determinált, de egyre gyakrabban a szubjektum rezdülései is legújabb kori történelme során már többféle módon fordított hátat a XIX. századi, elsősorban a technikai és formai tisztaságra hangsúlyosan odafigyelő, természetelvű angol akvarellfestészet szabályainak. Vissza