A nap szűze

Előszó

Vannak még néhányan, akik nagy örömet, sőt vigaszt találnak a mindennapi élet bajai és gondjai között a mult emlékeinek vagy régi kincseknek gyűjtésében, amelyeket az idő tengere a modern partokra vetett.
A nagy műgyűjtők nem tartoznak ebbe az osztályba. Hatalmas összegek állnak a rendelkezésükre és így megszerezhetnek mindenféle ritkaságot, amely a piacra kerül, de aztán sokszor továbbadnak rajtuk; -a gyűjteményük - legalább is haláluk után - csakhamar más connoisseur-ök kezébe kerül. Nem tartoznak oda a kereskedők sem, akik csak azért vásárolnak, hogy újra eladjanak és minél nagyobb nyereséghez jussanak. A múzeumok ügynökeit is máshová kell sorolni, mert a nemzetük érdekében szereznek meg sokszor gyatra holmit is, nemcsak örök értéket, amelyet aztán hatalmas középületben gyűjtenek össze s a kincsek valamikor talán - megborzongat ez a gondolat - az ellenség vagy dühös, fosztogató csordák áldozatául esnek.
Az Iró egészen más osztályba tartozik - olyan emberek közé, akiknek sokszor kevés a pénzük s a régi ritkaságokat magánúton vagy kisebb aukciókon veszik. Sokszor el is kell adniok a gyűjteményük értékesebb darabjait. Ezeknek a régiségeknek nem a közfelfogás szerint való szépségükben rejlik a vonzóerejük, hanem mindabban a különös, elfelejtett történetben, amely hozzájuk fűzhető. Az ilyen népség szeret elmélázni a régen elhúnyt emberek fölött, akik valaha a régiségek tulajdonosai voltak, - akik a kopott Erzsébet-korabeli kanállal merítették a levest s görbelábú diófa-asztal körül ültek egy-egy törött, régi széken. És szívesen gondolnak a gyermekekre, akiknek vékony kis ujjai szorgosan hímezték a ma már elnyűtt, fakó díszpárnát... Vissza