Előszó
Itt maradtam. Természetes volt mindkettőnknek, hogy együtt szállunk el, ha eljön az ideje.
Itt maradtam.
Ritka, ha valaki felszabadultan boldog - több mint húsz éven át. Hálásnak kell lennem. De többé nem lesz, aki várja a szavaimat, issza a gondolataimat, lesi a sóhajtásaimat, gyógyít, ha beteg vagyok - egyszóval: a társam.
Nem akarok "összegző" visszaemlékezést írni.
Ezt a kis összeállítást azért készítettem el, mert múlnak az évek, rakosgatom a hátramaradt papírokat; hivatalos iratokat, írótársi-társírói leveleket, melyekből kisejlik, hogy Gyurkovics Tibor az egész életét úgy élte, mintha nem azt élné, amit élhetne. A vele készített interjúkból, beszélgetésekből ez a komoly elmélyüléssel derül csak ki. Elmondja többször, hogy saját vérét csepegtette minden verssorába, de valahogy sosem akarták komolyan venni, felismerni, megérteni a költőt. Szeretném, ha szeretnék és szeretnének.
Sorsa valójában rengeteg visszautasítás, csűr-csavarás, taktikázás annak, aki 1958-ban - fiatalemberként, 27 évesen - leírta a keresztapjának, hogy az ő jövője a költészet.
Rétegenként bukkantak elő a sárga töredezett lapok, rétegekként raktam ezeket össze, vegyítve a messzi múltat a közelebbivel, hogy most látható legyen.
A megtalált levelekből keveset közlök csak, van még...
MI LESZ VELÜNK?
Mi lesz velünk ha nem leszünk
ha mind a ketten eltününk
a sűrű ködben egy letűnt
világban mint a sebesült
mi lesz velünk?
Akkor majd kiket szeretünk
ha nem leszel és nem leszünk
ha a ködök közt lebegünk
mint akinek az esze tűnt
mi lesz velünk?
Én nélküled te nélkülem
fölszállunk majd egyenesen
a kék szelekbe szertelen
és túlvilági szerelem
mi lesz velem?
Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?
Csak örökké ezt kérdezem
mint szél a faleveleken
csak pörgök fújok reszketek
velem leszel de nélküled
én hol leszek?
Az űrbe dobva mint a kő
a végtelenbe térülő
időben hol lesz az a nő
aki te vagy és én meg ő
és én meg ő?
Vissza