Győzedelmes Péter I-II.

Előszó

Részlet a kötetből:

Az élettől való rettegés dala.

Mihelyt a nap vörös képe a látóhatár fölé emelkedett, Péter talpon volt; nyáron pedig, mihelyt a nap lebukott az égről, Péter is ágyba bujt... Ó, ez a furcsa, öreg nap... Péter gyakran törte a fejét, hogy ugyan mitől is lehet olyan vörös az arca reggel meg este? Talán belefáradt abba, hogy egész nap oly veszekedettül sütött. Ezt könnyen megértette Péter, hiszen ő maga is gyakran volt álmos és fáradt estére kelve... De milyen szép a napkelte meg a napnyugta, - különösen a napnyugta. Esténkint, ha az Istennek eszébe jutott, hogy kiaggassa a felhőket, amik másnapra szép időt igértek, olyan volt, mintha el volna varázsolva a világ, mert az öreg napnak jókedve kerekedett s fektéből felkacagott a felhőkre, mielőtt aludni tért.
Péter egész gyermekkorát három szobában töltötte. Szabadon járt-kelt bennük s alig vette észre, amikor egyikből a másikba került. De azért mégis csak az egyikben érezte igazán otthon magát s csak ott mert kedve szerint élni. Olt matatott a holmik között s azt tette, amit akart; ott álmodozott, ott építgette a jövendőt; ott tervezgette, hogy ezt meg azt hogyan csinálja majd, milyen gazda lesz s hogy intézi a dolgokat, ha férfivá serdül. Olyan volt az a hely, mint egy kincses barlang, telistele csudálatos drágaságokkal. Micsoda mulatság volt ezekkel eljátszogatni, leszedni a holmikat, megnézegetni s visszatenni ismét a helyükre! Vissza