Sorsvirág

Előszó

VALLOMÁS EGY ÖRÖKSÉGRŐL
A Sorsvirág teljesen önálló, kerek regény. De mégis: a Viharvirág egyenes folytatása. Ott kezdődik, ahol a másik végződik. Az 1848-49-es szabadságharc vidám hőseit: a bujdosó honvédtisztet és menyasszonyát elkíséri - évekig - a rémuralom napjaitól a Kossuth-várás izgalmain át az elnyomó osztrák önkényuralom látszólagos megszilárdulásáig.
Több benne a szerelem, a kaland, a költészet. De benne van az a bonyodalmas kor is, amelynek nemzetgyilkos galádságai annyi életveszélyes kanyargóra kényszerit ették kettőjük sorsát és szenvedélyes, tiszta szerelmüket is.
E komor kor írói megrajzolására - melyből alig maradt fenn egyidejű írásos feljegyzés - tudtommal elsőként vállalkoztam.
Szép, nehéz, felelősségteljes írói feladat volt.
A regény szereplői közül én csak honvédtiszt-nagyapámat ismertem. Versíró diák voltam már, mikor eltemettük a rimaparti temetőben. A nagy időkről regélve, sokszor elbúsongta, hogy nem írathat rám örökséget. A század végén minden pénzét kicsalta tőle egy megnyerő modorú, szélhámos iparlovag és megszökött Amerikába. Nagyapám szegény ember lett,, veterán-nyugdíjából élt már, el kellett adnia a két városi házát, több holdnyi kertjét, és a város határán túl, egy félfalusi házban húzódott meg. Többé alig járt emberek közé. Velem, kedvenc unokájával vigasztalódott. Nekem mesélgetett csupán. De néha el-elkomorodott: „Nem hagyhattam rád semmit."
Kedves, jó nagyapám, dehogynem hagytál! Vissza