Gyalog

Fülszöveg

Az író - önmagáról:
"Két hete folyt a második világháború, amikor (1939. szeptember 15-én) egy kárpátaljai kisközségben, Tiszaágteleken megszülettem. Apám, aki földműves volt, éppen leszerelt volna... Aztán csak 1945 nyarának végén tért haza a fogságból, s november 1-én, harmincegy éves korában meghalt. Amikor falunkhoz ért a front, már eszmélés-korba cseperedtem, így sok mindenre emlékszem. Bombázáskor éjszakánként az egész falu az erdő felé vezető út árkába húzódott, az akácsor alá. Nappal bunkerekben kucorogtunk. Anyám hálózsákba bújtatott, s ha elfáradt, más cipelt. Felébredve gyönyörködtem a Csapnál lángoló-izzó égaljában. Szörnyű emlékem a háború, apám halála, az utána következő árvaság, kezeim korai munkára keményedése.
Anyámmal maradtunk, az apaszerepet nagyapám vállalta. Az első négy osztályt szülőfalumban, az általánost a szomszédos Kisdobronyban végeztem el. Ha lehetett, iskola helyett csavarogtunk. Két évet tsz-ben dolgoztam, akkor már tudtam kaszálni, szénás szekeret megrakni, ami falunkban a férfivá érés öröm nélküli jele volt. A nagydobronyi gimnáziumban aranyéremmel érettségiztem, a tanítóképzőt vörös diplomával végeztem el Munkácson. Hónapokig mégse volt állásom. Akkor döbbentem rá, hogy nem érdemes jó tanulónak lenni; magamnak kell tanulnom. Az ungvári egyetemet - történelem szakon - már ezt is figyelembe véve végeztem el, levelező tagozaton. Szalókán és Eszenyben tanítóskodtam, s bár szerettem a gyerekeket, öt év múlva mégis újságírónak mentem Ungvárra.
Első verseskötetem 1968-ban jelent meg a Kárpáti Kiadónál Homokszemek címmel. Biztatóm és elindítóm, Kovács Vilmos szerkesztette. Még abban az évben áttelepültem Magyarországra. Rövid budapesti javítóintézeti nevelőtanároskodás után Tatabányára kerültem a megyei újsághoz; azóta is itt vagyok.
Verseim elé mit is írhatnék?
Amikor hazalátogatok - évente egyszer van rá lehetőség - a szülőfalumba, egy nap kevés rá, hogy végigmenjek a főutcán vagy az utcánkban. A hírem megelőz, s minden kapufélfánál kötelességem megállni, elbeszélgetni az emberekkel. Megnyílnak a szívek, lelkek zsilipjei. Megtudok mindent, ami az utóbbi évben történt. S engem minden érdekel. Nem hiszik azt, hogy segíteni tudok a bajaikon, mégis azokat sorakoztatják előre. S a gondjaik - a gondjaim, a gondjaink. Örülök, jólesik, hogy ma is magukénak, közöttük élőnek tartanak, s őszinték hozzám. Aztán végigjárom a gyermekkori tájakat: a határt, az erdőt, a legelőt, a folyópartot. Újra feltöltődöm, szándékban-hitben megerősödve térek otthonról - haza.
Ritkán, keveset írok. A vers - úgy érzem - kötelességem és szabadságom mindennapi gyakorlása. Állandó és folytonos újjászületés." Vissza