Médi/átok

Előszó

Nincs béke az olajfák alatt, vagyis a demokrácia tizenharmadik évében sem tud megszületni az a közszolgálati televíziózás (és rádiózás), amellyel mindkét politikai tábor elégedett volna, legfőként elégedett volna pedig a közönség, a nézők, akikért (elvileg) az egész van (volna). Jól tudjuk persze, a politika „elégedettsége" mindig egyenesen arányos érdekérvényesítő képességével, vagyis: ha az „én" nótámat húzzák a kocsmában, akkor jók a zenészek és kifogástalan a kiszolgálás, ha ellenben nem (egészen), akkor - kérjük a panaszkönyvet. A panaszkönyvet általában a sajtó írja. A gyanútlan néző abból kényszerül tájékozódni, ha a saját véleményére kíváncsi, s az elmúlt évtized egyértelműen bebizonyította, hogy (többségében) készséggel átengedi magát az érdekektől cseppet sem mentes befolyásolásnak.
Az MDF által irányított koalíció négy éve hozta el számunkra a „médiaháború" fogalmat. Az utána következő MSZP-SZDSZ páros - gyors „szőnyegbombázással" (hogy egy azóta is közszolgálati vezető szerepre törő halhatatlan médiaharcost idézzünk; neve nem fontos, neve van, bal...; inkább baloldali rokonszenveiről ismert!) - látszólagos „békét" teremtett, s ennek a folyamatnak egy kivételes pillanatában (az akkori ellenzék részbeni támogatásával) tető alá hozta az annyira áhított médiatörvényt is. A mélyben zajló folyamatok azonban semmit sem változtak.
Az előző négy évben az „egyensúlyteremtés" jobbára a verbalitás szintjén maradt, s ami nem, arról is kiderült (védhetetlenül!), hogy az új partok felé vitorlázó (ezüst) hajón sem volt rajta „a holnap hőse". A kormány ment, csapatai harcban nem álltak - olyan sebességgel cserélték le őket. A frontok most megmerevedni látszanak. Régi arcok - új harcok. Az „átépítés" alatt az árusítás - a közszolgálatiság kiárusítása! - zavartalanul (?) folyik. Vissza