Számadás a Gazda előtt

Előszó

Ha visszatekintek arra a 90 esztendőre ami mögöttem van, és elkezdem ujjhegyre szedni annak eredményeit, történéseit, fénylő' napjait és zivataros esztendeit, úgy érzem, hogy a Gazda előtt teszek számadást arról, hogy a rám bízott tálentumot miként forgattam. Az idő távlatából nézve az emlékek azonban megkoptak, megfakultak, a fénylő napok nem olyan csillogók és a borús évek nem olyan sötétek már. Azt mondják, hogy az idő mindent megszépít, - én inkább azt mondom, hogy a helyére tesz.
A XX. század, amelynek elején születtem, vérrel, könnyel kezdődött, majd hazánk tragikus feldarabolásával folytatódott, hogy 25 év múlva a túlhajtott irredentizmussal beletorkoljon a második nagy világégésbe, amely százmillió embert döntött korai sírba, tett rokkanttá, nem szólva a milliós értékek pusztulásáról. Mit értünk el mi magyarok a közel milliónyi emberáldozattal? Csupán csak annyit, hogy gyarmatává lettünk a győztes Szovjetuniónak. És ebből a béklyóból nem tudott felszabadítani az utolsó nagy kísérlet, az 1956-os forradalom sem, amelynek bukása után ezrek és ezrek indultak el „új hont keresni túl a tengeren" Az itthon maradók letargikus nemtörődömséggel tűrték az üldöztetéseket, a bebörtönzéseket, akasztásokat. A Kádár-korszak szolgai módon kiszolgálta a Szovjetunió ateista eszmerendszerét. Megkezdődött az agymosás, a nép átnevelése, az egyházaknak a templom falai közé való szorítása, végső soron tönkretétele. A parasztságnak a közösbe való beterelésével elkezdődött az önálló gondolkozású parasztember cseléddé való nyomorítása. Mindezt átéltük, tűrtük, szenvedtünk a szabadság legkisebb reménye nélkül. Éltünk ahogy lehet alapon. Az ember abban a viharos században annyi volt - vagy talán még annyi se -, mint a nádszál a zúgó viharban. Hogy mégsem tarolt le minket a vihar, egyedül az irgalmas Isten jóvoltának köszönhető, aki - ígérete szerint - „Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki" (És 42,3.). Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki.
Amikor megérkeztünk a XX. század utolsó évtizedének kapujába, néhány hónap alatt minden gyökeresen megváltozott. Szétszakadt a vasfüggöny, leomlott a „nagy fal", és ennek zuhanása lavinaszerűen robbantotta szét a sziklaszilárdnak hitt hatalmas Szovjetuniót. Ezt senki sem látta előre. A „tévedhetetlennek" tartott államférfiak csak ámultak-bámultak. Hittel elmondhatjuk: „Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt!" (Zsolt 118,23.). Végre minden világos fejű embernek meg kellett látnia, hogy a történelmet nem emberek alakítják. Az események és történések mögött ott van a történelem Ura. Mi tesszük a dolgunkat, Isten pedig cselekszik. Néha ellenünk, de sohasem nélkülünk, hanem velünk és értünk. Az embert beveszi munkatársnak, de csak azért, hogy örök tervét általunk végrehajtsa. Ez az erős meggyőződés volt az alapja az én küszködő életemnek is. Ez állított talpra, amikor elbuktam, ez vezetett vissza a jó útra, amikor zsákutcába kerültem, ez emelt ki a mélységből és ez édesítette meg a számat az apró sikerek és eredmények jó ízével. Amikor mindezeket számba veszem, az a tántoríthatatlan hit erősít engem, hogy Isten gyermeke vagyok, akire határozott feladatot bízott, és ezt helyettem senki sem végezheti el. Hogy mit és mennyit? Nos, ezt igyekeztem tudakolni az igéből, amikor kinőttem a gyermekcipőből. Egy ilyen tudakozódás alkalmával kaptam az eligazító igét a Mt 25-ből, a tálentumok példázatából. Az ige világosan arról szól, hogy mindenik szolgára bízott valamit, mégpedig kinek-kinek az ő erejéhez képest. Ami mégis nagyon szíven ütött és elgondolkoztatott az az volt, hogy az egy-talentumos szolgát nemcsak restnek, hanem gonosznak mondja a gazda, pedig nem tett alapjában véve semmi rosszat, mégis gonosznak mondja és kivetteti a külső sötétségre. Nos ez az egy szó életre szóló tanítássá lett számomra. Isten nem tréfál, amit ránk bízott azt számon kéri, mégpedig kamatos kamatjával együtt. Amikor számba vettem képességeimet, világossá lett előttem, hogy rám a gazda csak egy talentumot bízott. Vissza