Győrfi Sándor

Előszó

A magyar művészettörténet páratlanul fényes példákkal szolgál a belső és külső erők találkozásáról, szavakon, formákon túli, mögöttes együtthatásairól. Koszta József józan feszültségű, fényittas színekkel izzó képein maga a forró nyarakat viselő táj jelenik meg. Benne az ember s a növényzet, a tikkasztó nap perzselő fényében. Nem a festő kiáltása, a drámai hang, ami képeiből a színek szigorával szíven üt bennünket, hanem a környezet valósága, a tájban az életért dolgozó ember helytállása, komor, szép keménysége. A nyarak hevét Koszta képeiben a társadalmi igazságtalanságok miatti haragok is forrósítják. Koszta élő színei élő szavak képzőművészetünkben. A napfény, a föld és a föld népének drámája fejeződik ki képein, semmiképpen sem pusztán csak alanyi alkotásaiban. Nemcsak egy emberé, a festő Koszta Józsefé az erő, amit feszül bennük, hanem azé a természeti és emberi környezeté is, ami körülvette a szentesi tanyásgazda festőt. Mint ahogy Egry József ecsetje sem csupán az ő alanyi érzései szerint formált képei csodálatos íveit, hanem a Balaton vize és a nap fényeinek kívánsága szerint is. A környezet áthatásaiból született kép magában hordozza azoknak az együttléteknek az emlékét, amik nyomán a festő is úgy érezte, más ember lett. Sokat úgy vélik, az élő szavak, az élő formák ideje lejárt. Senki sem bízik már semmilyen "egyetlen szó" erejében. A mai emberek már csak magyarázzák élethelyzetüket, igazi valójukat meg nem mutatják. S a festők sem tekintenek már környezetükre, csak önmagukból festenek a divat szerint, hogy bizarroknak, okosoknak, szépnek látszódjanak. Vissza