Gyöngyösi István összes költeményei I-II.

Előszó

Az 1664-ik év kétszeresen nevezetes irodalmunkban: ez év őszén húnyt el az első magyar classzikus eposz írója, Zrínyi Miklós, s ez év tavaszán jelent meg a nyilvánosság előtt régi irodalmunk legnépszerűbb elbeszélő költője, Gyöngyösi István. Azok a gyászénekek azonban, melyek Zrínyi váratlan halálán keseregtek, nem a nagy költőt, hanem a törökverő nagy hőst s a kitűnő hazafit siratták. Bár költeményei már tizenhárom évvel azelőtt kerültek ki sajtó alól, kortársai alig ismerték, hadi tetteit ellenben egész Nyugot-Európa magasztalta. Halála után is többet emlegették az előbb kéziratban, utóbb Forgách Simon kiadásában (1705.) elterjedt Török áfium ellen való orvosságát, mint költeményeit, melyeket sokáig figyelemre sem méltattak s később annyira elfeledtek, hogy a XVIII-ik század vége felé a művelt ízlésű Ráday Gedeonnak szinte úgy kellett fölfedezni. Gyöngyösit ellenben, attól kezdve hogy a Murányi Vénust (1664.) kiadta, egyre növekedő költői hírnév övezte teljes másfélszázadon keresztül.
Gyöngyösi ezt a hírnevet tisztán költeményeinek köszönhette. Magán-életéről és közéleti működéséről alig tudott többet az egész XVIII-ik század, mint a mit maga jegyzett föl költeményei czímlapján: hogy előbb Wesselényi nádor «komornikja», utóbb «nemes Gömör vármegye viczeispánja» volt. Pedig annak ellenére, hogy közrendű nemesi családból származott s más megyéből került Gömörbe, jogi tudományával és ügyességével igen tisztes szerephez s a köztéren nem keresve is - egyre nagyobbodó hatáskörhöz jutott... Vissza