Fülszöveg
A tisztelt Olvasó csodálkozhat azon, hogy annyi néprajzi tárgyú könyv után, íme, valami mással jelentkezem: vallomással életemről, arról, ami vagyok, és amivé lettem. Ám ez a könyv nem előzmények nélkül való: pályafutásom során tíznél is több irodalmi művet írtam: meséskönyvet, regényeket, amelyek megjelentek. Hisz íróként kezdtem pályámat. Ám többszöri pályamódosításra kényszerültem: így lettem tanító, tanár, újságíró, író, s végül néprajzkutató. az utolsó majdnem harminc év ennek jegyében telt el. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy szívvel-lélekkel szolgáltam azt az eltiport népréteget, mely - meggyőződésem szerint - annyi példát adott a helytállásra.
Mindeközben azonban - mint befelé élő ember - nem szűntem meg magam vizsgálni, életemet mérlegre tenni, figyelni és jegyezni élményeimet, melyeket az élet sodrásában szereztem. Ezért soha nem szűntem meg arra vágyni, hogy mindezt megírjam. Erre késztet (kényszerít) az a tény is, hogy lejön az idő, amikor már szembe kell...
Tovább
Fülszöveg
A tisztelt Olvasó csodálkozhat azon, hogy annyi néprajzi tárgyú könyv után, íme, valami mással jelentkezem: vallomással életemről, arról, ami vagyok, és amivé lettem. Ám ez a könyv nem előzmények nélkül való: pályafutásom során tíznél is több irodalmi művet írtam: meséskönyvet, regényeket, amelyek megjelentek. Hisz íróként kezdtem pályámat. Ám többszöri pályamódosításra kényszerültem: így lettem tanító, tanár, újságíró, író, s végül néprajzkutató. az utolsó majdnem harminc év ennek jegyében telt el. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy szívvel-lélekkel szolgáltam azt az eltiport népréteget, mely - meggyőződésem szerint - annyi példát adott a helytállásra.
Mindeközben azonban - mint befelé élő ember - nem szűntem meg magam vizsgálni, életemet mérlegre tenni, figyelni és jegyezni élményeimet, melyeket az élet sodrásában szereztem. Ezért soha nem szűntem meg arra vágyni, hogy mindezt megírjam. Erre késztet (kényszerít) az a tény is, hogy lejön az idő, amikor már szembe kell néznünk a halállal, mérlegre kell tennünk elmúlt életünket.
A legfőbb indok, belső parancs mégis: férjem halála volt. Közel félszázados együttélés után az élő arra kényszerül, hogy felidézze a szenvedést, a fájdalmat, amit már nem tehet jóvá a halottal szemben. A halott mindig erősebb, mint az élő: már ő diktál! Ennek a kényszernek engedelmeskedve idézem fel a hosszú idő kudarcait, buktatóit és erőt adó, megbélkéltető szépségeit. Házasságom boncolása, egyben kettőnk: férjem és magam formálódása abban az öntőtégelyben, melyet közönségesen úgy hívünk: házasság.
Megpróbáltam őszintének és kíméletlennek lenni önmagamhoz: ha ez egyáltalán lehetséges, hisz a gőg nem engedi, hogy az ember teljesen és feltétel nélkül lemeztelenítése magát; nem tűri, hogy valamiképpen fel ne mentse magát...
S hogy az Olvasó számára is valami "kedvderítőt" ígérjek: életem, sorsom mindenben rendhagyó volt. Tízéves voltam, amikor megértettem, hogy szüleim gyengék és sebezhetőek, nincs mit várnom tőlük. Így lettem erős, önfenntartó. Könyvek nélkül végeztem el a középiskolát, házitanítóskodással tartottam fenn magam. Húszéves koromban mentem férjhez, és huszonöt évet még nem töltöttem be, amikor már negyedik gyermekem is megszületett. Ezután iratkoztam be és végeztem el a néprajz szakot... Mindeközben pedig legfőbb törekvésem volt megmaradni önmagamnak, és nem csavarrá degradálódni egy ördögi gépezetben...
Szeretném remélni, hogy mind e sorok meggyőzik az Olvasót arról, hogy egy női sors is lehet izgalmas és érdekes!
Vissza