Filmvilág 1971. (nem teljes évfolyam)

Előszó

KAMERA-VALÓSÁG
Levél a sseií&esatősé^iez: „Láttam egy szép színes filmet Egy gyönyörű paiik és egy régi Icastély volt benne. Egy tó partján Liatia4 lányok hárfáztak szemet gyönyörködtető kosztümökben Aztón elolvastam a kri-tifcá'kat. Minden toitikusnaít tetszett: mind megdicsérte a rendezőt. És egyik sem dicsérte a kertészeti szakembereket, akik e parkot ápoltóik, az építészt, alti a kastélyt tervezte, sem a természetet, de még a lányokat sem, akik a rendezőtől függetlenül is fiatalok és szépek voltak Helyes volt ez a kritikusoktól?"
Feltétlenül. Nem is tehettek mást. önt bizonyára az zavarja meg, hogy a fiOmrendező a valóság kész elemeiből épíü fel filmjének képi világát. Ez e^terdcént azt a látszatot kelti, mintha másról sem volna szó, mint a fizikai valóság utánzatáról. Volt és van is olyan nézet, fiiünesek közt is b5ven, íunely szerint a filmnek nincs is más feladata, xtíint ennek a fizikai valóságnak a feltárása, sajátos meg-öirökítése. Vagyis az ön szép kastélyát a hárfázó fiatal lányolckal a mozi sötétjébe varázsolná. Ez még igaz is lenne, ha az embert — rendezőt, operatőrt — pusztán a filmkamera technikai s^édeszközévé lehetne degradálni. De ez még abban az esetben sem sükerüilne, ha mondjuk, a fielvevi^pet egy beprogramozott komputer vezérelné. Ez esetben is csak az történne, hogy az ember, célja elérésére, nem egy, hanem két gépet alkalmaz: a filmkamerát és a komputert. És ha azt tekinti felada-.tának, hogy „a materiális jelenségeket pusztán a bennük Tejlő értékek felszinrehozása érdekében — a lehető legobjektívebben — igyekezzék megragadni", ezeket az értékeket mindig az ember lesz 'kénytelen kijelölni, akár közvetlenül, a „buta" gépet irányítva rájuk, akár közvetve, az „oikos" gépbe progiramoziva azokat. De még olyan esetben is, — amivel már próbálkoztak —, hogy a kamerát a v^etlenre bízzák, mint tette pár éve Warhol, aki felvev^épét egy londoni utcán lerögzítve, egy álló napig mííködtette, az így „véletlenek folytán" szalagra került fizikai je-
lenségek értelmét, jelentését (azaz értékrendjét), az embernek kellett utólag me^iatároztüa.
De attól a pillanattól kezdve, hogy az ember — valamilyen szempontból — értéket tulajdonít a szalag képsorainak, (fölfedi értelmüket), a képeken rögzített fizikai jelenségék már nemcsak önmagitot jelentik, hanem az embert is, aki humán éi-tékeit adja hozzájuk. Mert higgye el, hogy az ön hangulatos barökk kastélya bérmennyire szép is „önmagában", ön ott a filmen csak azért láthatta ilyennek, mert a rendező ftí-fogta ezt a szépséget, s filmjének minden részletét a tóval, a fehér tüU-bugyogós, hárfázó lányokkal, a hangulatos parkikai és a sztorival harmóniába tudta fűzni. Egyébként, ha a képekre rögzített fizikai jelenségekkel ez nem történhetne meg; ha mindig pusztán csak önmagukat jelentenék; ha nem nyerhetnének jelentést egy mélyebb, humán dimenzióban is; soha sem sikerült volna a filmet az imitáció síkjáról művészetté emelni.
A képeken látható fizikai jelenségek csak egyik tényezője a kamera által rögzített valóságnak. A kamera markáns sajátossága határozza meg, amely — mint annyiszor leírták: nyers, kegyetlen, hideg objeküvltás, de tegyük hozzá, mert sokszor tapasztaltuk, nem tévedhetetlen. A másik tényezője maga az ember, egész jelrendszerével, humán tartalmával, értékrendjével, asszociációival, s ide is tegyük hozzá: oly sokszor csaló, vagy csalódó szubjektumával.
A cinéma vérité elméleti atyamestere — és mindaztrfc, akik így vagy úgy az ő nézetén voltak, — Siegfried Kracauer feltétlai objektivitást tulajdonított a kamerának, s a felvevőgépből előkerülő képeket a valóság hiteles tükönhásának vélte. Ennek megfelelően a fi'lm feladatát úgy határozta meg, mint ami „a fizikai valóság látványait hozza eflénk abból a célból, hogy átéljük azokat", vagyis az ön «zép kastélyát, s a hárfázó lányokat, akik „a rendezőtől függetlenül is fiatalok és szépek vol-
Vissza