Gyertyafény

Előszó

Sztárai Mihály Laskón, törökök és ferences-barátok közt
LASKÓ, az Árpád-kori település, az egykor hangos, forgalmas kikötővároska elcsendesült, amióta elvonult alóla a Duna, s faluként vetődött szárazra, de kertjei még mindig megcsalatva, sóváran tekintenek a határ felé, a jóval alacsonyabb, nedvesebb réti földekre, az elpártolt víz helyére, ahol egy-egy szakállas, csavarodott törzsű, öreg fűzfa állong magányosan, tehetetlenül, szomjazva, a tájlélek ittfelejtett jegyeként.
A messzeség a bellyei állami birtok erdei ködlenek, kéklenek.
Laskó nem kócos, hepehupás, szerteszakadt falu, noha egyetlen egy modern, amikor két-három elárvult, néma portát is örököl néha egyik-másik laskói egyetlenke? A falu hatalmas, múltszázadvégi parasztkúriával gőgös és zárkózott a maga egyöntetűségében. A legelőkelőbb azonban a falu közepén a fenyőkkel beültetett templomdomb hangulata. Ez a domb egyben a vidék legkimagaslóbb pontja. Első pillanatban nem lehet megállapítani, mi az, ami itt hűvösen és tiszteletet parancsolóan megérint. A nyugalom, a békesség, a mélységes csend? A megváltozhatatlannak, megmerevedettnek tűnő sérthetetlen állandósággal állunk szemközt? A levegőben van itt az a bizonyos valami. Talán a múlt ódonleheletű üzenetei hűvösködnek itt, pedig az iskola fenn a dombon nem is olyan régi, de érzed, egy nagyon régi iskola helyén épülhetett, s a századvégi tanítólak mögött látomásként kényszerül fel a hajdani rektorok szerény, nádfedeles hajléka. Vissza