Gyermek- és ifjusági szinpad I-III.

Előszó

Amikor Sik Sándorral közöltem a tervet, hogy a gyermekszínpadot irodalmi színvonalra akarjuk emelni és ebben a formában állandósítani, ő így válaszolt: „Nagyszerűnek találom a tervet. Annyira szükséges ma már ez az irodalmi vállalkozás, hogy az ember tulajdonképen azon csodálkozik, hogy miért is nem csináltuk meg már régen ?"
Az ifjúsági irodalom legkiválóbb művelői, pedagógusaink, tanítók és tanítónők a kitörő öröm hangján válaszoltak kérdéseinkre, ezzel a közösen megegyező refrénnel: „Bár kezünk között volna már az első kötet!"
Miért ez a lelkesedés és öröm?
A világháború és ami utána következett, elemi erővel új irányokba terelte az életet. Be kellett és be kell látnunk, hogy életfeltételünk a haladás, minden téren, de elsősorban a kultúra terén. És hogy itt ki van zárva a disputa, mert ez kategórikus imperativus!
Hála a Gondviselésnek, nemcsak beláttuk, de meg is értettük.
Szinte elképzelhetetlen szorgalommal és lelkesedéssel indult meg a kulturális munka minden vonalon. A falusi elemi népiskolákba új szellem, új élet költözködött: nemcsak a tanítók, hanem mintha a falusi gyermekek maguk is megérezték volna, hogy Trinanon után az iskola lett az a hadszíntér, amelyen a magyar nemzet élet-halál harcát kénytelen megvívni... Mint régi pedagógus, aki végigéltem a kényelmes mult antipedagógiájának ezer hibáját és mulasztását, ma ősz fejjel, meghatott lélekkel lépem át minden egyes alkalommal a felügyeletem alá tartozó iskolák küszöbét, hogy lássam azt a pompás fegyelmet és kitűnő haladást, amelyről tíz év előtt még álmodni sem mertünk volna és amely minden iskolalátogatásom után újból megtölti lelkemet azzal a rendíthetetlen hittel, hogy - lesz magyar feltámadás! Vissza