Gyémántos koronám/A Werthert már megírták

Fülszöveg

A Gyémántos koronám-ban Katajev a lassan-lassan széthulló emlékezet időkoptatta mozaikkockáiból a szabadon csapongó, csakis az asszociatív kapcsolatok törvényeihez igazodó képzelet és a személyes élmény hitelesítette művészi tehetség segítségével egyetlen gyönyörű egésszé összeálló valóságtablót rak ki.
A villanásszerűen váltakozó színhelyek, a "van", "volt" és "lesz" egymásra vetítése, a legközelebbi barátokról és írótársakról, a fiatal szovjet irodalom legnagyobbjairól rajzolt hol lírai, hol humoros, hol patetikus, hol szigorúan tárgyilagos portrék szédítő emlékkavalkáddá varázsolják Katajev művét. Szédítővé és találnyossá, mert Katajev nem nevezi néven "hőseit", az olvasónak magának kell kitalálnia, melyik nagy kortársat takarja egy-egy gúnynév, becenév vagy jelző. Izgalmas játékra, szellemi próbatételre hívja az olvasót. És ha nem sikerülne minden talányt megfejteni, minden "hőst leleplezni", az mit sem von le a könyv nyújtotta élvezetből, hiszen a Gyémántos koronám-nak van egy időn, helyen és személyeken túlmutató jelentésszintje. Katajev az emlékezés szüneteiben, az emlékfoszlányok között az élet és halál, a történelem és művészet alapkérdéseit gondoltatja velünk újra.
A Werthert már megírták című kisregényében Katajev megint csak arra tesz kísérletet, hogy újra egyesítse a széthulló időt. Álomszerű képekben, a XX. század grand guignolos díszletei között villantja fel egy fiatalember múltjának, jelenének és jövőjének epizódjait, egy széttört emberi élet immáron összerakhatatlan darabkáit. Az újraegyesítési kísérlet ezúttal kudarcba fullad: az idő létezését tagadhatja az író, a történelemét nem. Műve azonban azt bizonyítja, hogy ha hőse életét nem is, önmagát, írói énjét ismét sikerült újrateremtenie. Vissza