Gyarmati Balassa Bálintnak istenes éneki

Előszó

A Balassák izzó, rakoncátlan vére hajszolta s a renaissance emberének felszabadultságával vágott neki az életnek. Szerette a hatalmat, a fényt, szerette a múló-illanó örömöket, szerette a nyugtalan katonasorsot. Féktelen és erőszakos akarattal kívánta saját kedvére formálni az életét. Nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint annyi más osztályos társa a korabeli nagyurak közül, csak szerencsétlenebb ember és különb szellem. Költőnek született, aki nem tudta elrejteni életét az emberek turkáló szeme elől. A sors kegyetlenül taposott végig rajta s életének annyi keserű órájában indulatos lelke az Ige végtelen vizéből meríthetett csak vigasztalást és megnyugvást. Az Írás ihletett szavai nyomán szakadtak fel belőle ezek az énekek, a vergődő bűnös ember zsoltárai. Amikor az élet minden súlya a lelkére nehezedett, magános óráiban oda hullott az Úr zsámolya elé: kért, könyörgött, perelt és követelt. De az Úr "szentséges marka" zárva maradt - az Ó-szövetség könyörtelen Istenét hiába ostromolta - itt a földön nem volt számára irgalom.
A középkor csak dicsőítő-esdő egyházi éneket, himnuszt ismert. Az a személyes hangú líra, amely Balassa Bálint istenes énekeiben megcsendül, egy merőben új világ hangja: az egyéni szabadságát kiélő renaissance-emberé, aki az Egyház közvetítése helyett személyes, benső kapcsolatot keres a teremtés Urával. A középkor kollektív vallásossága után nálunk a protestantizmus nyit utat a lelkek személyes vallásosságának közvetlenebb kiélésére. S a protestáns prédikátorok az ó-szövetségi zsoltárban fedezik föl az egyéni vallásos élmény kifejezésének példaképét. Zsoltárparafrázisaik azonban még nem tudnak elszakadni az általánosságoktól s szavaik ritkán forrósodnak át az ihlet melegétől. Az egyéni vallásosság, mint lírai ihletforrás, először igazán a katolikus Balassa Bálint költeményein keresztül tör elő. Mintái a zsoltárok - kereszténységtől idegen - ó-szövetségi Istenélményének és alkudozó kalmárszellemének néha még nála is kiérzik az íze, de amit ő teremtett, annak az emberi lélek számára kaput táró, magyar istenes költészetnek Ady Endréig nem volt nála nagyobb alakja.
A szerelem, a vitézi élet és a vallásosság költőjének verseiből a kor irodalmi felfogása csak az istenes énekeket fogadta be. Nyomtatásban is csak ezek jelentek meg. Azt a régebbi nézetet, hogy az istenes énekek első kiadása 1632-35 között Bártfán jelent volna meg, megdöntötte a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárból 1939-ben előkerült eddig ismeretlen Balassi-kiadás. Versei, költőtársa - Rimay János - költeményeivel együtt, nyomtatásban először 1632-35 táján Bécsben láttak napvilágot. Az istenes énekeknek ezt a képekkel díszített első kiadását nyujtjuk most az olvasónak hasonmásban.
A költő már negyven éve a hibbei családi sírbolt lakója volt, amikor ezek a versek esőször megjelentek. A sors azt sem adta meg neki, hogy még életében kinyomtatva lássa őket. Negyvenéves korában végkép összecsaptak feje felett a hullámok. Nem látta célját a további szenvedésnek s a hősi halált kereste. 1594-ben, Esztergom ostrománál - talán éppen ott, ahol ma a várhegy oldalában a szobra áll - ágyúgolyó sebezte halálra. "Te katonád voltam, Uram és a Te seregedben jártam" - ezekkel a szavakkal búcsúzott a világtól. Az élet földi dicsőséget nem tartogatott számára, pedig olyan volt, "mint az sas az több apró madarak előtt..."

Budapest, 1941 Hamvazószerdáján
Varjas Béla Vissza