Előszó
Búcsúzunk...
Kedves Vendégeink, szeretett Nevelőink, drága Szüleink, felejthetetlen Diáktársaim!
Elhangzott ajkunkról a ballagók régi kedves éneke:
"Ballag már a véd diák, Tovább, tovább..."...
Tovább
Előszó
Búcsúzunk...
Kedves Vendégeink, szeretett Nevelőink, drága Szüleink, felejthetetlen Diáktársaim!
Elhangzott ajkunkról a ballagók régi kedves éneke:
"Ballag már a véd diák, Tovább, tovább..."
Igen, tovább megyünk... Túl az iskola határain, ki az élet forgatagába. Életünk eddigi szakaszán valaki mindig fogta a kezünket, valaki mindig irányította a lépteinket... Mától kezdve egyedül járjuk az élet nagyon sokszor göröngyös útját!
Osztályunk egy nagy kertészet kis parcellájaként élt eddig. A kertészetben palánták élnek, s ezeket üvegházban őrzik. Gondos kezek ültetik, ápolják, erősítik a növényeket, s azok egyre fejlődnek. S egyszer csak elérkezik az idő, amikor kikerülnek a földbe, végleges helyükre. Lehet, hogy egyik-másik palánta még nem elég erős, lehet, hogy a szél még sokszor megtépi a gyenge növényt, s az is lehet hogy gyökerestül kiszakítja, vagy a jégeső veri el.
A kertészek nagyon aggódnak ezekért a kis palántákért, hisz kezük munkája eredményeként fejlődtek. Mindent megtesznek azért, hogy jó puha földbe kerüljenek. Védik a természet viszontagságai ellen, féltve őrzik és vigyázzák, figyelemmel kísérik további életüket.
Vissza