Előszó
Van olyan magyar ember egyáltalán, akinek nincsen kedvenc nótája?! Ha nem is áldotta meg az Isten csodás hanggal, azért még van, amit szívesen hallgat! Vagy talán mégsem? Bizony, nőtt fel olyan...
Tovább
Előszó
Van olyan magyar ember egyáltalán, akinek nincsen kedvenc nótája?! Ha nem is áldotta meg az Isten csodás hanggal, azért még van, amit szívesen hallgat! Vagy talán mégsem? Bizony, nőtt fel olyan generáció, amelynek nem jelent semmit eleink édes-bús dallamvilága, huncut-őszinte szövegmezeje, olykor szívfacsaró, sokértelmű mondanivalója, a magyar élet búja, öröme, érzelemvilága. Elgépiesedett világunkban a metál hangzás, a globalizált konzervzene sokakból kiűzte a jellegzetesen magyar zene-, szöveg-, érzelemvilágot, a nemesen egyszerű népi melódiákat, a hallgatót, a csárdást, a magyarnótát. „Snassz lett a magyar zene? Vajon, miért? Ki és hol hibázta el? Mit kell tenni, hogy legalább álljon meg a romlás?!
Sajnos, hasonló gondolatok cikáztak fejemben, miközben Gulyás Sándor: Mégis szól a magyarnóta című kiváló, egyedi stílusú „regényes-esszétanulmányának" kéziratát olvastam. Közben tiszta szívvel örültem, hogy néhány magyarnóta-szakíró - dr. Kikli Tivadar, Lengyelfi Miklós, Leszler József - mellett újabb „szakembert" köszönhetünk e hányatott sorsú műfaj apostolai között. Örömmel summáztam, hogy ismét jelentkezett valaki, aki kutatja, rendszerezi, és ízesen tárja elénk, mintegy örökbe adja azt a kincset, amit évszázadok népköltészete, falusi, városi énekesei, zenészei hagytak ránk, utódokra. Van, aki nem engedi szunnyadni gazdag zenei múltunkat, azért, hogy sokáig adjon még örömöt, vigaszt, erőt s bizodalmat generációkon át.
Vissza