Gulyás Pál világa

Előszó

A huszadik századi magyar irodalom egyik legvitatottabb alakja Gulyás Pál. Barátja, Németh László, akivel több száz levelet váltott, a „legdebrecenibb" költőnek nevezte. Ám aki ennek ismeretiben a provincializmust, a negatív cívis tulajdonságokat társítja alakjához, a dölyföt, a népies vaskosságot, az anyagiasságot, az nagyot téved. Versei többnyire a filozófia felhőmagasába nyúlnak, megértésükhöz olykor mitológiai lexikonra van szükség. Németh a Csokonai debreceniségére gondolt: a műveltségre, a magyar és európai értékek összhangjára, a természetközelségre, a „nem sietés méltóságára", s minden bizonnyal az imitált mesterkedésre is, amelynek századunkban Weöres Sándor vált klasszikusává. Gulyás fiatalkori ideálja a Nyugat lírája volt , de bálványa, Babits Mihály, akihez remek köszöntő verset írt, később eltaszította magától, minthogy „végzetes versigény interferencia" játszódott le köztük. Babits a míves versre esküdött, Gulyás a pillanat villámfényében bízott, a gyors exponálás embere volt, s a rögtönzéseket a lényeges költemények „magzatvizének" tekintette.
Egy nagy versben számolt le a Nyugat és Babits vonzásával, s ezzel debreceni magánya elmélyült. Mert hiába csatlakozott eszmeileg a népi írókhoz, mozgástere nem bővült, másrészt alkatától idegen volt a népi költők emlékidézése, kizárólagos élményi látásmódja és egyszerű dalformája. A Kalevala szabadította fel benne a mitologizáló hajlamot, attól fogva szemléletében minden tárgy és jelenség egyben önmaga távlata és szimbóluma lett. Debrecen is tudós mitologizálásának részévé vált, Budapest ellenében. Ráadásul tett néhány félreérthető szellemi mozdulatot is, amely a háború után vált hátrányára. A harmincas évek második felében egyre-másra születtek nagy versei, támadt egy-két rajongója, nem is akárkik, ám az irodalmi közvélemény alig vett róla tudomást. Vissza