Előszó
Részlet a kötetből:
Szivárvány az ég kapuja
Nagy volt a sürgés-forgás a nyári színház körül. Körben mindenütt égtek a villanylámpák. Emberek ácsorogtak a kivilágított szegleteken és pletykázva, fecsegve, egyik cigarettát a másik után szíva tárgyalták az előadást.
- Gyönyörű teremtés ez a Korál Ilona.
- Az a vén diriné mégis elveszi előle az első szerepet.
- Tüntetni kell mellette.
- Ki kell fütyülni a dirinét.
- Nem szabad ezt engedni.
- Te! Hogy táncol!
- A hangja is szép!
- Igaz, hogy úri lány?
- Azt mondják, ez az első sínésznői éve és abszolut tisztességes.
- Ki kurizál neki?
- Ugy hallottam, a fiatal báró. A fiú bolondult bele.
- Én úgy hallottam, hogy Turcsányi is jár utána.
- Ostobaság. Pletyka. Semmire se lehet adni.
A színház mögött a sétatérre nyílt a színészbejáró. Ott annyi lámpa égett, olyan nagy fény volt, hogy a padokon ülve olvastak ujságot van tanulták a szerepüket a színészek. Egy-egy kész, kimaszkirozott alak is ott várta jelenését a forró, izzasztó színpad után, a hűvös éjtszakai levegőn. Mélyebben, a százados, sötét fák árnyai alatt égőszemű cselédlányok és lobogó vérű diákok leselkedtek a színház irányába, hátha meglátják egy pillanatra szerelmüket. Mélyről fakadt sóhajok szállottak a lombok felé és ott bujtak el a lámpák fényétől megezüstözött levelek alatt.
Vissza