Egy eltűnt folyó nyomában

Előszó

Tisztelt Olvasó!
A Tapolca patak - melyről az első írásos adatok a középkor korai századaiból származnak - meghatározója a Bakonyalja és a Kisalföld találkozásánál elterülő tájnak. Az őskor embere szívesen telepedett le a forrás környékén, így jöhetett létre Tapolcafő település, de Pápa városa is.
Az itt élők a Tapolca vizét itták, abban fürödtek, mostak, energiáját malmok hajtására használták. Volt idő, amikor vagy 30 malom működött a 24 kilométer hosszan kanyargó patak partján.
Az 1900-as évekig a város vízszükségletét az ásott kutakon kívül elsősorban a Tapolca vízhozama fedezte. Az iváshoz, főzéshez, itatáshoz szükséges vizet a város forrásfoglalással biztosította a tapolcafői forrásból. Az agyag-csőrendszeren szállított vizet kifalazott tartályban tárolták, ami a későbbi ipari vízigény kielégítését is lehetővé tette.
A Tapolca patak vesztét az alumínium gyártás alapanyaga, a bauxit okozta. Ugyanis a felszín közeli művelést az ötvenes évek második felétől a mélyművelés váltotta fel, ami együtt járt a karsztvízszint mesterséges süllyesztésével. A Tapolca-patak, a tapolcai tavasbarlang, a hévízi gyógyfürdő sorsa pecsételődött meg ekkor.
Az „Egy eltűnt folyó nyomában" című könyv a 60-as évek Tapolca patakját rajzolja meg. A szerzők - Gulyás József és Végvári Andrásné - a folyóvíz természetföldrajzi bemutatásán túl e sokak számára szép emléket idéző patakról készült képeket versidézetekkel teszik életszerűvé. A könyvet lapozva olyan érzésünk támad, mintha valóban a meder partján sétálnánk, előttünk az egykori vízimalmok megmaradt romjai, melyet a természet vesz egyre inkább birtokba. Emlékezni segít a könyv azoknak, akik fiatalon így vagy úgy kapcsolatba kerültek a folyóval. Reményt ébreszt azokban, akik ezt nem láthatták, hogy talán újra élet költözik az elhagyott mederbe. Vissza