Gulliver utazásai

Előszó

Képzeljük el Julien Sorel-t egy évszázaddal korábban, a lobbanó romantika helyett az erjedő felvilágosodás időszakában, a szerelmi szenvedély helyett is csak a nagyravágyás és a ragyogó ész önzésétől sarkalva, telve hiúsággal, féktelen ambícióval, mindenekfelett tehetségesen - és előttünk áll Jonathan Swift főúri titkár, majd lelkész, főurak barátja, félelmes pamfletista, dicsősége tetőpontján majdnem politikai hatalom. És képzeljük el tragikus bukás helyett lassú testi, lelki sorvadásban, kegyvesztetten, mellőzötten, évek csalódásaiban keserűdött epével, felgyűlt gyűlölettel - a dublini St. Patrick egyház mogorva dékánja ő, lenézett honfitársainak bálványa, aki egy halhatatlan remekműbe tudta kiönteni tajtékzó kedvét. Összeomló reménységek még sohasem vezettek kedvezőbb eredményhez és önzés iránt sem volt még kegyesebb az ég. A fiatal Swift gondolkozás nélkül hagyja el régi pártját, amikor leáldozik a csillaguk és tér és tory-khoz, lord pártfogók oldalára; az öreg az új nagy helycsere idején mindhalálig hű marad a bukottakhoz. A fiatal kivette a részét az udvar ragyogásából, miniszterek, előkelőségek, nagyúri dámák jótékony meleg légköréből; az öreg fázósan és irtózva leplezi le a fény árnyékait. Jellemmé, érdes, kemény karakterré fásodott benne minden könnyelműség, érett bölcsességgé a frivol gondolatszabadság, erkölcsös iróniává a tréfacsináló ösztön; lelkében valóban álcázott bűnökből születtek az erények, nemhiába szerette és vallotta rokonának La Rochefoucauld-t. Megvolt benne az irodalmár gőgje, féltékenysége, kicsinyes marakodása, sértett bosszúállása, megvolt az észlény közömbössége, érzelmi üressége, hideg fölénye, megvolt a feltörekvő sznobizmus, a lángész erőszakossága, a logika következetessége és az indulatok rapszódiája. Két nőt is boldogított, hogy lelkébe fogadta őket és mindkettőt tönkre is tette végső közönyével. A nagyurarkat megkörnyékezte és pellengérre állította, szolgáival jól bánt, majd külön szatírában rontott rájuk, közbenjárt az elnyomott írekért és azért hogy egy halálraítéltet, akinek a miniszter már megkegyelmezett, mégis kivégezzenek, emberbarát volt, de fölibük helyezte a nemes lovakat. Csak a barátságban volt mindvégig hű és kitartó; ennyi emberség, úgylátszik, elég a nagy írósághoz. Vissza