Előszó
San Sebastiano, 1912. szeptemberében.
Mind a mai napig - bevallom őszintén - Maria Cristina királyi városában, itt az isteni Atlanti-óceán partján, ezen a gyönyörű helyen, legjobban az az együgyű...
Tovább
Előszó
San Sebastiano, 1912. szeptemberében.
Mind a mai napig - bevallom őszintén - Maria Cristina királyi városában, itt az isteni Atlanti-óceán partján, ezen a gyönyörű helyen, legjobban az az együgyű játék érdekelt, amelyet »trente et quarante« néven ismer minden ember.
De az este láttam egy nőt, egy nőt! akit álmodozó hajósszemem sohasem feledhet el.
Olyan közel ültünk egymáshoz a »trente et quarante« asztalnál, hogy félmeztelen karja hozzáért a frakkomhoz és a fekete szövetre valami egészen finom, könnyű púderréteg is szállt.
Lázasan játszott, izgatottan, minden tétnél garmadával dobva maga elé az asztalra a zsetonokat meg a pénzt, megszámlálatlanul. Olyan furcsa volt: volt valami meghökkentő vonás az arcában, talán a meztelen teste ragyogásában vagy tudomisén az alakjában, de mégis, ártatlan volt ez az arc, ez a tökéletes szépség, ez az észbontó, ragyogó, kábító szépség, ez a szemkápráztató hajkorona, amely szinte fényövet vont a homloka köré és kiemelte őt a tömegből, a körülötte lihegő kuszavonású arcokat mind elsápasztva, eltörölve.
Olyan merőn néztem rá, hogy megfordult. Mintha keresne valakit, valamit, - mindjárt megszólal! kér valamit, de szeme még mindig a kártyákat rendezgető krupié kezén csüng.
Vissza