Graphica Hungarica 78

Előszó

Mondják, hogy a művész korok fölött áll, valamiféle sziklamagasban, s azért lesz műve örök, ha onnan látja saját idejét is. Én azonban jobban hiszem, hogy saját korából emelkedik ki, de attól nem szakadhat el, ahogy a jegenye is abba a talajba gyökerezik, mint az akác, csak magasabbról nézi a világot. De talaja ugyanaz - mármint az írói, a költőé, a festőé -, onnan szívja magába a valóság, a kor igézetét. Vagy látott már valaki lebegő fát, amelynek lomb a szárnya. Lehet elképzelni ilyet, de gyümölcsökkel aligha.
A valóság ilyen igézetében alkotja műveit az a közel félszáz fiatal magyar képzőművész, akinek igen különböző modorú és eltökéltségű képei sorakoznak ebben a könyvben. Abban azonban feltétlenül egyek: nem mitizálják a valóságot, sem így, sem úgy. Ember és világ egységben van, mint például Kőnig Frigyes szigorú mértaniságú grafikáján, ahol a táj fölébe emelkedő alak mintegy középpontja a vonalakból összeálló kompozíciónak, vagy mint Urbán László Táj pásztorokkal című alkotásán, ahol egybeolvad természet, nyáj és őriző olyannyira, hogy nem lehet megkülönböztetni, szétválasztani őket. S mindez jelképesül Kőnig Róbert Csillagteremtésén, ahol vas-traverzekből forrasztódik össze az acélos kor szimbóluma.
A mai magyar szocialista valóság azonban nem csupán ennyi: építkezés, táj, ember. Hagyományai is szerves része, amint Tassy Béla révén az utolsófényképes Ady, ez a százéves, de mai forradalmiságú költő jelenik meg lovak és szárnyas emberek között, ahogy Vagyóczky Károly és Kovács Imre emlékezik József Attilára, a világlázú proletárköltőre, miként Fillencz István szecessziós nőalakjai idézik Krúdy Gyulát, a magyar regény nagy százévesét.
Szigorú ez a kor, de nincs derű nélkül: ezt sugallják Almási Aladár hajnali történetei, Szemethy Imre groteszk figurái, vagy éppen Tulipán Tanulmánya, melyen a csipkefinomságú bokrok és fák közt breughelien vaskos férfiak és nők táncolnak, vigadnak, szerelmeskednek. A kor figurája, fiatalja Tulipán gitárosa is, aki ezerszeresen tükröződve jelenik meg: betöltve ifjúságával és dalával a világot.
Közöttük azonban ott viszi terhét Stafanovits Péter modern Sziszifusza, akinek kezét és mellkasát csonttá és ínná és bordákká gyötri a gerenda. Nem Krisztus és nem Sziszifusz ő mégsem: maga az építő ember, aki nemcsak keresztjét-gerendáját ágyazza be a kor falába, hogy tartsa a jövendőt, hanem magát is. Mert az ember, mert a művész úgy a koráé, hogy beleépíti vérét és verejtékét, izmait és csontjait az emberiség hatalmas és mélyre alapozott várfalába. Vissza