Gránátalmaház

Előszó

Részlet a kötetből:

"Az ifjú király

A koronázás napjára virradó éjszaka volt, s az ifjú király egyedül időzött csodaszép szobájában. Udvaroncai magára hagyták, miután földig hajol- tak, mint a nagy nap szokásos szertartása megkívánta. Valamennyien a királyi várkastély nagy csarnokába vonultak, hogy ott az udvari szertartásmester utoljára, még egyszer kioktassa őket. Hiszen akadt közöttük még mindig egynéhány, aki csak úgy, mint azelőtt, még mindig egészen fesztelenül mozgott! Már pedig mondanom sem kell, hogy ez udvaroncban igen nagy hiba.
A fiú, - mert fiú volt még csak a maga tizenhat esztendejével, - nem búsult távozásukon. A megkönnyebbülés halk sóhajával ledőlt fekvőhelyének puha, hímzett vánkosaira, s ott pihent, lobogó szemmel és félig nyitott szájjal, mintha barna erdei faun vagy a bozót fiatal vadja lett volna, amelyet csak az imént fogtak el a vadászok.
Hiszen vadászok találták meg őt is, azok hajszolták fel - úgyszólván véletlenül, - amint mezítláb, kezében a fuvolával, a szegény kecskepásztor nyája után ballagott, aki felnevelte, s akit mindig édesapjának gondolt. Mint az öreg király egyetlen lányának gyermekét, titkos nász sarját oly emberrel, aki rangban mélyen a királylány alatt állt: egy idegennel, mondták némelyek, aki lantja csodás varázsával vívta ki az ifjú királylány szerelmét, míg mások egy Riminiből való művészt emlegettek." Vissza