Előszó
A SZABADSÁG HAJNALA
(1848 március 15-ike.)
Napfényes őszi reggel van. A fák már hullatni kezdik sárguló leveleiket, de még melegen süt a nap. Az átlátszó tiszta levegőben foszlányos békenyál úszkál, a magasból átvonuló darvak hurrogása hallik.
Balga János, egy dunántúli földmíves éppen a mezőre készül. Udvarán készen áll az eke, hogy tavaszi alá szántson.
Maga a gazda már idős, törődött és roskatag ember; régi, dolgos jobbágya a földesúrnak. Nem is lenne már képes megkeresni a kenyerét, ha nincs a fia: egy erőteljes, ifjú legény, az öreg szülék egyetlen gyámola.
Andris - így hívták a legényt - épp kiterelte az istállóból az ökröket, hogy járomba fogja, mikor két cserepár-katona kíséretében a falu bírója köszönt be hozzájuk. A bíró afféle bocskoros nemes, se nem úr, se nem paraszt; felfelé alázatos, mint az éhes eb, lefelé dölyfös, akár egy török pasa.
Jó reggelt, bíró uram! - köszönti a gazda. - Talán valami baj van?
Baj éppen nincs, - válaszol tudalékosan a bíró, - hanem hát katonára vagyon szüksége a király ő szent felségének. Csakis azért jövénk, hogy az Andrist beszállítsuk a regimenthöz. Szép szál legény, az Isten is katonának teremté; kár volna itthon a paraszti munkában idő előtt megrokkannia. Jöjj csak velünk öcsém, jöjj!
Vissza