Götz

Előszó

Milyen sokat dolgozott! Óvatosan kellett volna élnie, de mindenki, aki közelebbről ismerte, tudta, hogy hajszolja magát, lázasan, és nem csak a szó jelképes értelme szerint, hanem a piros vonal fölé emelkedő higanyszál gyakori figyelmeztetése ellenére is. Végsőkig próbálta, mit bír szív, tüdő, ideg. Agársoványan, örökösen parázsló cigarettái csípős füstjétől körüllengve, rendszerint szótlanságba zárkózva faragott, vésett, csiszolt, domborított, mintázott, rajzolt, hegesztett, kalapált, alig figyelve a munkaórák múlását. És ha kezéből olykor le is tette a szerszámot, ki tudja, mikor pihent meg az érzelmeknek plasztikai formát kereső képzelete? Hozott-e csillapító nyugalmat a szobrokat álmodó álom?
Ismertük konok, már-már a megszállottsággal határos munkaszenvedélyét, ismertük tehetsége hőfokát, és most, amikor számbavesszük és felmérjük, azt, amit ránk hagyott mégis ámulunk. Ennyi? És ilyen? Pedig alig pár esztendeje jutott a megalkotására. 1967-ben fejezte be tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Utána másfél éven át napi nyolc órát dolgozott faszobrász restaurátorként a Szépművészeti Múzeum restaurátor műhelyében. Aztán 1969-ben, tehetsége és szorgalma elismeréseképpen megkapta a Derkovits-ösztöndíjat. Ritkán jutott ez a kitüntetés méltóbbnak, és kevesen használták fel gyümölcsözőbben. Két évvel később, 1971. decemberében Rómából megdöbbentő hírt kaptunk: tanulmányútja első napján meghalt. Harminc éves volt. Vissza