Görzi elégiák

Fülszöveg

A múlt (első világháború), a félmúlt (görzi látogatás a 30-as évek derekán), a jelen és jövő képeinek és vízióinak különösen összeszerkesztett egysége ez a ciklus. A lírai emlékező-vívódó hangulatot finoman szövik át az epikus elemek: a hadi készülődés eposzian pontos leírása, a táj szemléletes felidézése, a költő töprengései, vagy az atomháború félelmes víziója. Különösségében is sikeres szintézis ez: Homérosz eposzi nyugalma, a klasszikus mitológia képei, az öregedő Vörösmarty merészségével találó és megrendítő képalkotása, a második világháború tragédiája és egy új háború elleni egyetemes tiltakozás hömpölyögnek ezekben a hibátlan, nemes veretű disztichonokban.
Mikor az isonzói csaták után majdnem húsz évvel újra bekalandozta az egykori ütközetek színhelyét, a reális élmény emlékké szublimálódott nyersanyagát hozta haza, hogy később már a költői lényegítés és szerkesztés fölényes biztonságával sarjassza ki belőle a Görzi elégiák új-humanista tanúvallomását... A hamis és embertelen "hősiesség" fölött győzedelmeskedő költő a maga emberbaráti, etikai hősiességének pátoszát az antik költészettől örökölt "hősi" versmértékben magasrendű művészi egységben tudta megjeleníteni.
Egy nagyvonalú, 1300 soros disztichonban írott életregény ez, melyet az emlékezés pillérei kötnek össze a három évtizede életre kelt harctéri versek alapvető élményével... A lírikus az ötvenes évek végén írja meg ezt az életregényt, zarándokútját a két háború között a harctéri lírai napló terepeire. A harctéri versek élménye, az akkori lelkiállapot megidézése az emlékezésben, a vádban, a korszerű megfejtésekben, és figyelmeztetésekben hatalmasan kitágul: kupolaként borul a megtett félszázados történelmi, emberi és költői útra. Gondolatilag, értelmileg olyan elementárisan áradó, zuhogó ez a költemény, hogy minden sorában szétrobbanással fenyeget. A hősi mérték acélpántja tartja össze, az a páratlan fegyelem, amire már kezdetén felfigyelt Kosztolányi, mikor a fiatal költő rendező erényét dicsérte.
Háromszoros átélésben mintegy végsőkig érve örökül meg az egykori élmény és emlék, egyszerre az újraélt, a féltő szerelem teltségével és a betelt férfikor távlatával, mintha három dimenzióba tágulna, s mintha három szólamként az élet három "ideje", az ifjúság, férfikor és az életet summázó beérett esztendők hangja fonódnék egybe benne. Az egykori élmény voltaképpen most nyeri el értelmét, jelentését, most illeszkedik a világkép egységébe. Vissza