Előszó
A háború vége óta hozzá kellett szoknunk a nekrológokhoz, emlékkiállításokhoz, hiszen 1945-től még mindig elsősorban tépett sorainkat rendezgetjük. Sebeket gyógyítunk, romokat takarítunk,...
Tovább
Előszó
A háború vége óta hozzá kellett szoknunk a nekrológokhoz, emlékkiállításokhoz, hiszen 1945-től még mindig elsősorban tépett sorainkat rendezgetjük. Sebeket gyógyítunk, romokat takarítunk, sérelmeket feledtetünk, hogy a megpróbáltatások nyomán végül új életet kezdhessünk, biztonságosabbat, értelmesebbet, igazságosabbat. A tanulságok fájón és figyelmeztetőn intenek a helyes magatartásra, ami jámbor szándékra, emberi együttérzésre kötelez valamennyiünket. A lecke túlontúl kemény volt ahhoz, hogysem puszta okulással megelégedhetnénk. Hiba lenne, ha csak a történelmi folyamat kegyes példatárát gyarapítanánk egy apokaliptikus leírással, s nem fogadnánk meg őszinte szándékkal az intést, mely a társadalmi felelősséget sürgeti. Halottaink sorsa arra ösztönöz, hogy állástfoglaljunk, s mégcsak nem is tárgyilagos mérlegelés útján, hanem a megrendülés indulatával, a tiltakozás és fogadkozás szenvedélyével. Leginkább talán a művészek vértanúságával tudjuk lemérni veszteségeinket, az ő megszakadó pályájuk, kész teljesítményeik, csodás lehetőségeik felfedik a tragédia hatalmas arányait. Minden jó mű, remek alkotás, festmény, szobor, grafika, vers, regény, melynek mestere, szerzője elpusztult, fennen vádolja a gyilkosokat, a barbár korszellemet, a hitleri tébolyt. Minden lehanyatló kar, mely tollat, ecsetet, metszőkést, vésőt szorongatott a kezében, a kibontakozásnak használt még elmúlásában is, mert az alkotómunka kivédhetetlen tanuságtevésével jelezte a gonoszság cselekedeteit. A művész teremtőereje mindenfajta rombolásnak ékes cáfolata, hogyne lett volna az egy eszeveszett vandalizmus láttán? Nem véletlen, hogy a fasizmus áldozatai szörnyűséges kálváriák előtt már megérezték az embertelenség és kegyetlenség iszonyatát. A gyanútlanok még nem is sejtették, hogy a történelem mit tartogat a mai nemzedékeknek és mégis, már a háború előtti műveik is tele voltak bizonytalan szorongásokkal. A rossz előérzet ellen a legméltóbban és leghathatósabban küzdöttek, mégpedig kitűnő teljesítményekkel, melyek olykor komolyan, máskor tréfálódzva, de általában alig leplezhető riadalommal jósolták a rugalmas jövőt. Vajda Lajos például a szürrealizmus vonalkái mögé bujtatta félelmeit, pedáns díszítményessége mögött rontó hatalmak démoniája rejtőzködött.
Vissza