Gondolatok a könyvtárban

Előszó

AZ IRODALOM kutatóit nagy általánosságban két szembenálló, de egymást kiegészítő kategóriába oszthatjuk. Az első csoport a mentül szélesebb s alaposabb tudósi készület útjain igyekszik közelférkőzni az irodalom lényegéhez, a másik a kutató munka minden mozzanatában a kegyelmes pillanatra vár, amely egy-egy mű jelentőségét a legbelső magig megmutatja. Az első csoport a szempontok egész sorából indít támadást a mű rejtett, ezer álarc mögött izzó középpontja felé, módszeresen köti sűrűszemű hálóját s vonja mindig szűkebbre és szűkebbre a föl-fölvillanó aranyhal körül, a másik ájtatos kitartással figyel érzékeny idegeire, amelyek, mint a kincskeresők varázspálcája, üdvözült rándulással jelzik, ha a forró mag a burok utolsó lepleiből is fejleni kezd. Ideális esetnek számít, ha a szilárd módszeresség szervesen párosul az intuícióval, a teljes tájékozottság a sugallatos ízléssel-érzékkel. Szerb Antal megvalósította ezt az ideális képletet. Rendkívüli olvasottságával, sajátos metodikai érdekeltségével vetekedett pompás értékérző, esztétikai ösztöne. Fejlődése a legszerencsésebb volt. Az ifjúkor gyűjtő éveiben, mintegy elfojtva rásejdítő, titkosabb erőit, mindent megtanult, amit tudománya körében megtanulhatott s csak mikor már ura lett az Apparátus teljességének, akkor bízta rá magát - döntő pontokon - varázsos sugallataira. Vissza