Gombos

Előszó

Baráti összefogás, jó szándék eredménye, s nem utolsósorban tisztelgés ez a könyv, amelyet most az olvasó a kezében tart. Tisztelgést mondunk, s nem véletlenül. Tisztelegni kívánunk ugyanis az itt sorjázó írásokkal egy háromezer lelket számláló közösség dolgos emberei előtt, akik - ki-ki a maga választott vagy a sors szabta mestersége által - az itt élők boldogulásáért fáradoznak. Tudnunk kell ugyanis, hogy a kettőszáz esztendőt meghaladó idő alatt, amióta az itt élők létének folytonossága számítható, földmívelő paraszt, jószága után baktató kanász és csordás, ivóvízért a föld mélyét megmérő kútásó mester, beteg pólyásra gyógyító imát mormoló szenesvízcsináló asszony, a Duna vizét szemlélő vízimolnár, varsáját lerakó halászember, de ugyanakkor a gyerekeket betűre fogó kántortanító és a mai pedagógus is, vagy a lélekharangot meghúzó harangozó és a levelet kézbesítő postás is - hogy ne soroljuk tovább a közért szolgált sok mesterséget -, mindenki a falut is szolgálta a saját boldogulása mellett. Nyilván érzi az olvasó, hogy felsorolásunkban a történelem nagy, mögöttünk kiterjedő tartományára próbálunk megbecsülő pillantást vetni, hisz a történelemnek és a történelem alakításának valamennyien részesei vagyunk, és voltak őseink is, akik a maguk módján és mindennapi munkájuk által alakították ezt a világot. Illő tehát, hogy róluk se feledkezzünk meg, ha már arra vállalkoztunk, hogy számbavesszük falunk múltját és jelenét. Hisz tudjuk, és mégsem lehet elégszer elmondani, hogy akik múltjukat, tehát a történelemben megtett útjukat nem ismerik (és nem értékelik), azok a jelent sem tudják méltóan megbecsülni és persze megkapaszkodni se benne.
A jelent mondtuk az imént, s ezt is hangsúlyozni kívánjuk. Olyan világban élünk ugyanis, amelynek alapvető célja az ember emberi létének megteremtése és szavatolása. S ehhez minden nap közelebb kerülünk. E sorok írójának alkalma volt hosszú, szürkületbe hajló délutánokat átbeszélgetnie szikár, kérges kezű kubikosokkal, kanászokkal, volt cselédekkel, akik ma a megérdemelt nyugdíjukat élvezve ejtenek megfontolt szavakat a világról, a szegény ember sorsának jobbra fordulásáról. S ha kilépünk az utcára, a mindenkori feneketlen falusi sár helyett betonjárda kígyózik a házak előtt, nemsokára pedig aszfaltutak futnak majd a falu utcáiban. A jelen szava tehát éppen annyira tettre késztető hangsúllyal cseng a fülünkben, mint amilyen megbecsüléssel szólunk a múlt elmúló emlékeiről. Vissza