Golyadkin ur hasonmása

Előszó

Részlet a könyvből:

Kis híján reggeli nyolcz óra volt, mikor Golyadkin Petrovics Jakab czímzetes tanácsos hosszú alvásából felébredt, nagyot ásított, kinyújtózkodott s végre egészen kinyitotta a szemét. Különben pedig vagy két perczig mozdulatlan feküdt az ágyában, minit olyan, a ki még nem egészen bizonyos afelől, hogy fölébredt-e már valóban, vagy még mindig alszik, valóság-e mindaz, a mit maga körül lát, vagy folytatása rendetlen, kusza álmainak. Golyadkin úr érzékei azonban mihamar világosabban és határozottabban kezdték megkülönböztetni a megszokott, mindennapi jelenségeket. Ismerősen néztek rá a zöldes-piszkos, füstös, poros falak az ő kis szobájában, az ő vörös fából készült szekrénye és székei, asztala, vörhenyes színű, zöld-virágos török díványa, végre a tegnap sebtében levetett s összegyűrve a díványra dobott ruhája. A szürke őszi nap oly haragosan és savanyú grimásszal tekintett be a homályos ablakon, hogy Golyadkin úr immár egy csöppet sem kételkedett, hogy nem valamely tündérországban van, hanem Szentpétervárott, a fővárosban, a Sestilavocsna-utczában, egy nagy háznak negyedik emeletén, a saját szobájában. Ily fontos fölfedezések után Golyadkin úr idegesen lehunyta a szemét, mintha sajnálná iménti álomlátását és szeretné azt legalább is egy perczre visszaidézni.
Hanem aztán egy pillanat multán egy ugrással kint termett az ágyból, valószínűleg eszébe jutván végre az az eszme, a mely körül forogtak idáig rendetlen, szórakozott gondolatai. A mint az ágyból kiugrott, rögtön a szekrénye felső lapján álló kis, kerek tükörhöz szaladt. Ámbátor a tükörben látszó álmos, ernyedt és meglehetősen kopasz alakja oly jelentéktelen volt, hogy senkinek a szeme meg nem akadhatott volna rajta, mindazálal ő maga - a mint látszott, - teljesen meg volt elégedve mindazzal, a mit a tükörben látott. Vissza