Tartalom
Több ezer évvel ezelőtt az istenek előálltak egy hazugsággal. Azt állították, hogy Perszephoné más istenek politikai játszmáinak áldozatává vált. Hogy Hádész elrabolta, és a feleségévé tette. Hogy Démétér annyira belebetegedett, hogy a Föld haldokolni kezdett miatta.Ám a valódi történet ennél sokkal érdekesebb.
Perszephonét nem levitték a pokolba, hanem leugrott oda. Esze ágában sem volt hozzámenni valami önelégült istenséghez, aki sokkal jobban szerette saját magát, mint őt.
Most már csak annyit kell tennie, hogy meggyőzi az Alvilág idegesítően szexi, pimasz és igazán goromba urát, Hádészt, hogy segítsen megvalósítani a tervét. Egy olyan tervet, amely alapjaiban rengeti meg az Olümposzt.
Ám a következmények halálosak lehetnek, különösen, ha az ember a pokolban van...
Egy szenvedélyes, friss és hihetetlenül szórakoztató ifjúsági regény egy feltörekvő Tik-Tok szupersztár tollából.
16+
Van valami, amit meg kell értenetek.
Én jó vagyok. Tényleg jó. Valójában ez a legfőbb ismertetőjegyem.
„Milyen jó kislány! Milyen csinos kislány! Hát, nem gyönyörű? Milyen angyali gyermek!”Természetesen vannak más tulajdonságaim is. Igen művelt vagyok. Majdnem olyan jól szövök, mint Athéné. (Sőt, azt mondanám, még jobban is, de Arakhné nem véletlenül szövi a hálóját az örökkévalóságig…) A hangom seregeket képes fegyverbe szólítani – persze, amikor énekelek, nem amikor beszélek. A varrásom olyan kidolgozott és aprólékos, mint bármelyik lányé, és látnotok kellene, ahogy agyagozom.
Értitek már, hogy mit akarok mondani?
Miközben anyám a barátait szórakoztatta, én csendesen ültem, csinosan és kifinomultan ettem. Visszautasítottam, ha másodszor kínáltak, akkor is, ha korgott a gyomrom, mire a felnőttek felragyogtak, és bókokkal halmozták el anyámat, elmondták, milyen tökéletes vagyok, de mégis mi másra számíthattak volna Korétól.
Mézzel dörzsöltem be a hajamat, hogy csillogjon, akkor is, ha vonzotta a rovarokat, homokot kevertem össze olívaolajjal, hogy ledörzsölhessem magamról a megkeményedett bőrt, akkor is, ha vérzett. Sokat véreztem: a szövőszéknél, a tűvel, a kertben, a két lábam közül, miközben anyám mosolygott, és azt mondta, nővé váltam, majd elsírta magát, és újabb védő igézetet vont a sziget köré, majd titoktartásra eskette a nimfákat. „Csak a biztonság kedvéért”, mondogatta. „A biztonság kedvéért.”
Csinos voltam, mindig csinos. Ezt mondogatták nekem újra meg újra, amíg a puszta szó undok fájdalommá silányult. És mégis folytattam, téptem, húztam és véreztem, amíg még csinosabb lettem.
Amikor anyám azt mondta, bodorítsam be a hajamat, összetekert szövet köré csavartam, olyan szorosan, hogy elszakadtak a szálak. Amikor a barátai azt mondták, üljek egyenesen, kihúztam magam. Amikor azt mondták, „kissé kikerekedtem”, eltoltam magamtól a tányért. Amikor azt mondták, szebb vagyok, ha mosolygok, felragyogtam.
Jó voltam. Engedelmes. Mondhatni tökéletes.
Szóval, amikor végül visszavágok, az nagyot fog szólni.
Amikor végül nemet mondok, az a hegytetőkről visszhangzik majd. Vagy – ebben az esetben – az Alvilág mélyéről.
Líra Könyvklub cikk 
Folytatás Microsoft-tal