Giotto életműve

Előszó

Hencegés nélkül mondhatom, hogy Giotto révén egy ízben ritka és kivételes élményben volt részem - úgy is mondhatnám: találkoztam Giottóval. A hadba lépés után két vagy három hónappal, 1940-ben, átutazóban voltam Padovában, s amikor elrohantam a Scrovegni-kápolnába, tetőtől talpig felállványozva találtam. Nemrég kezdhették meg a freskók konzerválási, restaurálási munkálatait; én meg, hogy mégis lássak valamit belőlük, kétségbeesésemben gerendákon és homokzsákokon másztam át, s egy csigaszerkezetbe akaszkodva, mellyel az építőanyagot vitték fel, egy ácsot meghazudtoló ügyességgel felhúztam magam az állványzatra. Megálltam - s íme, kétlépésnyire voltam ettől a végtelen arcképcsarnoktól, szemtől szemben, kinyújtott kezemmel akár meg is érinthettem a képeket. Senki sem zavart meg: látogatásom egész délelőtt tartott, míg a szemem bele nem fájdult. A munkások jöttek-mentek, talán valami felügyelőnek néztek, hisz annyira figyelmesen vizsgálódtam; de ha idegennek is tartottak, akinek "szigorúan tilos a bemenet", a munkásoknak más dolguk volt, az eszük is másutt árt, különösen azokban a fáradt háborús napokban. A szó szoros értelmében kalapált a szívem, annyira felizgatott, hogy láthatom Giottót, miután már attól tartottam, hogy semmit sem láthatok - meg az állandó félelemtől is, hogy egyik pillanatról a másikra lezavarhatnak az állványról. Később, ahogy sokasodtak a bajok és csapások, sokszor gondoltam vissza nagy felindultsággal arra a lázas, sőt már-már lázálmos háború alatti látogatásomra Giottónál.
Tudom, nem helyes Giottóról beszélve mindjárt a Scrovegni csúcsaival kezdeni. A jó elemzés a kezdeteknél, az első munkáknál, a csíráknál kezdődik. Giottónál, ha valóban a gyökerektől és nem a csúcstól akarnánk indulni, meg ha mi is hitelt akarnánk adni a legendának, egyenesen kötelező volna felidézni azt a jelenetet (vagy talán inkább iskolai olajnyomatot?), amikor a siheder Giotto Cimabuéval találkozik a Mugello rétjein. Nos, anélkül hogy Dantét meg akarnánk hazudtolni, aki másfél sorban megörökítette és összekapcsolta Cimabue és Giotto sorsát, meg kell mondanunk, hogy a mai művészettörténet pontosabb tényanyag birtokában bizony alaposan meglazította a két festő között eddig feltételezett művészi kapcsokat. Mindössze annyi biztos, hogy 1272 körül műhely-kapcsolatban álltak - egyébként Berenson, mint utolsó naplójegyzetei közt olvasom, így ítélkezett: "Giotto semmit sem vesz át Cimabuétól, legfeljebb valamit Cavallinitől". Vissza