Giordano Bruno párbeszédei az Okról, Elvről és Egyről és a Végtelenről, a Világegyetemről és a Világokról

Előszó

A renaissance korát megváltozott életérzés s ezzel az ember és a természet új értékelése különbözteti meg a középkortól. A tizenötödik század embere visszanyeri életkedvét, mely a középkori századokban az uralkodó világnézet nyomása alatt erősen letompult, és fokozottan érzi életerejét, melynek nyilatkozását előbb az egyház hatalma sokfélekép korlátozta. Az ereje tudatára ébredt ember szükségszerűen másképen állott a világgal szemben és mindenekelőtt máskép itélte meg magamagát, mint középkori elődje. Nem tartotta magát többé egy silány kor szülöttének, nem kereste többé mint epigón a szentek és egyházatyák sorában hőseit, egyáltalán inkább a jövőbe nézett, mint a múltba: bizott magában, új korszak nyitására érzett magában hivatást, a múltból kiábrándulva és vele tudatosan szakítva, magát úttörőnek, új ösvényen járónak érezte. Másrészt újra tudott örülni e földnek, rajta kereste igazi otthonát, itt, ebben a világban látta az igazi valóságot, melyet az egyházi világnézet egy életen túli világ távolába tolt előle. A renaissance embere, amint önállóvá lett és megtalálta maga-magát, oly mértékben vonzódott a sokáig megvetett, ócsárolt, bűnösnek bélyegzett érzéki világhoz: ez volt duzzadó akaratának célja, rajta érvényesíthette erejét; meg akarta ismerni, hogy hatalmába keríthesse, hogy uralkodhassék rajta. Forradalmi korszak a renaissance-é: bilincsnek érzi a hagyományt, szembehelyezkedik vele, el akarja szakítani a fonalat a jelen és a közvetlen mult között s minden téren eredetit, újat akar alkotni. Olaszországban támadt a középkor végén a modern ember, az új kultúra teremtője. Az egység hijján való Itáliában a számos városi köztársaság és apró kényuralmi állam versengése különösen kedvezett az öntudatos egyéniség fejlődésének, amely azután a maga autonomiáját érvényesítette mindenütt, politikában és művészetben, tudományban és bölcseletben... Vissza