Egérke/Amit Annie tudott

Előszó

Részlet:

Puha, fénytelen kelméjű szürke gyapjúruhában, csöndes, óvatos mozdulataival, nesztelen lépésével az volt igazán, aminek a családban már kis kora óta hívták: Egérke. Egész megjelenésének halvány, elmosódott voltába nem vitt bele élénkebb szint sem a haja, az a lenfonálszinü, hamvas, csaknem ezüstös szőkeség; sem az arca, az a finom, de talán egy kicsit nagyon is keskeny arc, a maga porcellánfehér szinével. De a szeme az nem volt egérke, nem, pedig gyöngyfekete is volt, ragyogó is, hanem az egérke szemének izgő-mozgó nyugtalansága helyett valami nagy-nagy méla komolyság volt benne. Ragyogni pedig nem a vidámságtól, hanem a könnyektől ragyogott, amint a leányka, elfordulva a félig megtöltött kis utiládától, kinézett az ablakon, ki, ki messze a háztetők, kémények hullámzó vonalára, már amint a negyedik emeleti lakás ablakából látni lehetett. És Egérke még azt a keveset is csak igen homályosan látta. Mert a könnyek egyre sürübben tódultak a szemébe. Ezen a ködfátyolon keresztül még a juniusi alkonyat rőt arany fényében sem látta olyan csillogónak azt a két ujdonatuj tizkoronás aranyat, amilyennek pedig bizvást láthatta volna, mert hiszen Mártha meg Lenke álló tiz percig dörzsölték, fényesitették, mielőtt átadták volna Egérkének, hogy annál vonzóbban csillogjon. Mártha az irógépe szarvasbőr takarójával fényesitette, Lenke meg azzal az ujdonatuj posztóhengerrel, amivel a majolikagyárban a mintalapokon kellett a szénport keresztül dörzsölni.
Hónap elsejét, a fizetés napját még nem igen várták ilyen nehezen, mint a mait, sem Mártha, sem Lenke. Pedig szó, ami szó, máskor is ugy látszott sokszor, hogy az az elseje nagyon lassan jön el és annál lassabban, minél gyorsabban szállt el viszont a pénz, az egyszerü kis otthon költségeire való pénz abból a három fecskével diszitett szép bronzszinü dobozból, amit a legnagyobbik testvér, Éva tartott a szekrényében. Vissza