Gesztenyefám

Előszó

Ady még meg sem született, amikor Milkó szellemes, kulturált "írmodora" már rég belopta magát a Fővárosi Lapok olvasóinak, "a magyar társadalom javahölgyeinek" szívébe, de még a harmincas évek kezdetén is ő "az író" ezen a tájon. Majd hat évtizedig írt rendületlen szorgalommal és bámulatos termékenységgel, soha sem súlyosat és soha nagylélegzetűt, de mindig olvasmányosat és szívesen fogadottat. Szava nem hangzott messzire, fellépése sem nyitott új korszakot az irodalomtörténetben, az elitet és elismerést jelentő Nyugatban is csak egyszer bukkant fel a neve, Kosztolányi szálláscsináló iparkodásából, mégis majd hat évtizedes szüntelen jelenléte nélkül a főváros és az irodalmi vidék lapjaiban egy alig észrevehető árnyalattal színtelenebb lenne az irodalom spektruma, a századvégié s azé is, amit vajdaságinak ismer a köztudat.
A nagyok - Jókai, Mikszáth, Vajda, Tolnai, Reviczky, Bródy, Papp, Thury, Ady - rendre kidőlnek mellőle anélkül, hogy a legtöbbjükkel fenntartott közeli kapcsolata maradandó nyomot hagyott volna íróságán; prózánknak és líránknak többrendbeli forradalmai viharzottak el felette, ő azonban mind a tizennégy kötetében nagyobbára azonos csapáson haladt: a magyar prózának a hetvenes években még alig járható, de már a századforduló körül elhagyottnak látszó útján. Több mint félszázados írói pályáján úgyszólván nincs semmi izgalmas esemény, nincsenek váratlanul kiugró nagy alkotások, meglepetések, "csodák", vulkáni kitörések, amelyek megváltoztatták volna ezt az egyenletesen emelkedő, de nem nagy szögben ívelő pályát. Vissza